Lettország fővárosa tágabb és szabadabb kulturális térrel rendelkezik. A zenei szubkultúrák hálózatai mintha nem is egy ellenséggel, hanem a csenddel állnának szemben, miközben a legtöbb ember békében megfér egymással. 

Elöljáróban mesélek néhány csodáról, amik miatt bárkinek megéri elmenni Rigába, aki elektronikus zenével foglalkozik. Ma a világon teljesen egyedülálló jelenség, hogy egy elektronikus hangszereket gyártó cég nem csak szponzorál, hanem teljes erőbedobással és nagy gonddal megszervez egy lenyűgöző hangulatú fesztivált. Girts Ozolins (a fesztivált szervező Erica Synths alapítója) körbevezetett minket a kikötőben található központjukban is. A házban sokféle és méretű helyiség van: garázs a motoroknak, stúdió, ahonnan streamelnek, műhely, iroda és bemutatóterem is. 

A rigai Sarkandaugava ipari parkban megtartott második Kontaktoron az időben is visszamentünk: a fesztivál sok veteránt léptetett fel, akik velünk együtt most jártak először Lettországban (T. Raumschmiere, Aux 88). Fővárosunk zenei szubkultúrája volt ehhez hasonló a 21. század legelején. Egyik útitársam az X-Peripheria fesztivál (ebből fejlődött ki az UH Fest) egyik társszervezője volt, és a kavalkádban hirtelen visszataláltunk “gyerekkori” lelkesedésünkhöz, ami egyébként itthon sem csillapodik hetek óta. Budapesten ma más a helyzet: a túlméretes, szűkülő térben versengő és megalkuvásokban gazdag zenei közegben próbálunk túlélni. Mindemellett persze becsapós összehasonlítani a jelenünket azzal, ami ott még csak szárba szökken.

A lettek egyik titka a gördülékeny kommunikáció volt. Szinte végig hozzáértő, higgadt és zökkenőmentes beszélgetéseink voltak a házigazdáinkkal. A másik a hozzáállásuk egymáshoz. Első este többek között a Kaņepes Kultūras Centert (Kender Kulturális Központ) látogattuk meg. A tipikus romkocsma, ami életciklusa elején tart. A földszinten hiphop dj szett, eggyel feljebb egy színháztermet láttunk, illetve eljutottunk az épp zárva lévő tetőtéri moziterem bejáratához is. A történetet, amit mindenkitől hallottunk, itt mondták el először: a tulajdonos lelkes fiatalokat keresett, mert kihasználatlanul állt az ingatlana, vagy adott esetben az állam írt ki pályázatot ingatlanhasznosításra. Illetve azt, hogy egy szerény összegért bérlik a helyet (néha olcsóbb, mint egy pesti garzon bérleti díja). 

Úgy hallottuk, hogy az ingatlanokat bérbeadó tulajdonosok sem problémásak: engedékenyek, és nem kérnek lehetetlent a bérlőktől. Ezt akkor vettük észre igazán, miután lejöttünk a Sztálin-toronyból, ami kutatóegyetemként és kilátóként is funkcionál. Egy elhagyott telket láttunk, amiben több graffiti is volt, illetve páran járkáltak egy szintén több javításon átesett házikó előtt. Mikor odaértünk, már a dübörgő, ipari, tört ütemű zenét is hallottuk. Egy leginkább freetekno bulikba tervezett sound systemmel és stencil műhellyel találkoztunk, az emeleten stúdiójuk is van. A 3Flow Sound System nagyon hasonlított bármilyen nyugati DIY sound kultúrára, azonban amikor közölték, hogy az ingatlant szintén egy befektetőtől bérlik jó áron, és még átalakításokat is végrehajthatnak az ingatlanokon, akkor ismét igazán nagyot néztem. Az egyik Lettországban felnőtt orosz-ukrán srác a műhelyben készített elektronikus hangszerei előtt álldogálva mesélte, hogy szerinte sok ember túl konzervatív az országukban. Eléggé felkavart, amit mondott, különösen, amikor az itthoni piactéren betiltott közéleti beszélgetések jutottak eszembe. 

A városban mindenhol azt tapasztaltuk, hogy a kultúráért el is kérik a pénzt, az italok is 30-40%-kal többe kerülnek, mint itthon. Életszínvonalát tekintve nem áll sokkal magasabban Lettország, mint Magyarország – örültem annak, hogy ők nem finanszírozzák alul a szubkultúrájukat, és csak remélni tudom, hogy nekünk is belefér majd, hogy valamivel többet adjunk. 

Mi lehet a legfontosabb, ami miatt Lettországban több mozgástérre találtunk? A titok biztosan nem a drágább árakban és a még csak ébredező zenei szubkultúrában van. Minden azon múlik, hogy mennyire tudunk valamilyen cél megfogalmazásával és építő jellegűen kommunikálni, és megadni egymásnak azt a minimális gesztust, hogy nem lehetetlenítjük el egymást. A hazatérésemet nem az itthoni elfásulás, hanem a tettvágy övezi azóta is. A legfőbb tanulság számomra az, hogy megfelelő szándékkal és kommunikációval jobban tudunk kultúrát szervezni itthon is, ha akarunk. Nagyon sok feladatunk van, és a megalkuvás sosem fog minket kompenzálni.

2019. június

Szöveg: Hargitai András

Fotók: Tóth Krisztián