Álljon itt egy lista kilenc lemezzel, amiket sokat hallgattam idén, mégsem lettünk hivatalosan track barátok soha. Kilenc, mert kilenc a kedvenc számom, és mert a tíz túlságosan messis.

Mazen Kerbaj – Trumpet Solo Vol. 1 (No Cuts, No Overdubbing, No Use Of Electronics) & Trumpet Solo Vol. 2 (No Cuts, No Overdubbing, No Use Of Electronics) (Discrepant)

Mazen Kerbaj libanoni trombitás és képregényes (ez egy létező szó?) idei lemezeinek címeivel nem árul zsákbamacskát. Vagy mégis? Az origonak tekinthető legelső lélegzetvételtől a hangszerben felgyülemlett utolsó csepp nyálig minden mozzanat egy akusztikai mikroszkóp alatt zajlik. Jelentem: én belenéztem abba a mikroszkópba, és tetszett amit láttam (hallottam). Az egész dolog úgy szól mintha Chet Baker trombitája visszatért volna a pokolból, hogy egy új, démoni alakban mondja el: bizony idén sem lettünk jobb emberek. M.K. muzsikája néha valami gyilkos logika mentén működő szeriális zene benyomását kelti, néha csak szimplán mindent elsöpör, akár egy 40 másodperces Dropdead nóta. A Discrepant adta ki, ami simán a kedvenc kiadóm volt idén.

Mohammad Reza Mortazavi – Ritme Jaavdanegi (Latency)

Mortazavi világhírű iráni perkás, aki többek között a Mark Fellel vagy Burnt Friedmannal történt kollaborációjának köszönhetően szivárgott át az opera házak világából az elektronikus zenébe. Amit ő a két kezével tud arról 1000 eurós svéd szekvenszerek még álmodni sem mernek. Hiba volna azonban azt hinni, hogy itt puszta virtuozitásról van szó, az ugyanis gyakorta csap át közönséges arroganciába. Itt igaz történetek vannak. Valódi intenzitás.

Budokan Boys – Dad Is Bad (Baba Vanga)

A No Show az év dala. Nem telt el nap anélkül, hogy ne énekelgettem volna magamban, hogy “Checking my phone. What’s going on? Nothing’s going on.”. Ez a fajta, a banálissal az abszurdon keresztül kacérkodó, és abból a költészetig eljutó nyelvi leleményesség mindig is a szívem csücske volt. Rettenetes és egyben szórakoztató belátni, hogy minden ordítóan kevés. Hab a tortán, hogy Budapesti koncertjén a zenekar élőben is remekelt.

Dj Marcelle & Another Nice Mess – One Place For The First Time (Jahmoni Music)

Az idei UH Fest egyik csúcspontja volt Marcelle setje. Eldobtam az agyamat. Idei albuma tulajdonképpen hű interpretációja annak a zero fucks given három lemezjátszós off/on beat mennyországnak, amit az Ambientben prezentált. Roberto Benigni találkozik a beparázott Dumboval a boncasztalon, miközben a háttérben valami teljesen irracionális törzsi dob kattog, amit jellemzően három másik irracionális dob sample együttállása eredményez. Teljesen szürreális az egész és nagyon élvezem.

Xiu Xiu – Girl With Basket Of Fruit (Polyvinyl)

A Xiu Xiu-t remélem nem kell senkinek bemutatni. Jamie Stewart és köre már jó ideje jelen van a nemzetközi experimentális színtéren. Nem állítom, hogy minden lemezük egytől egyig telitalálat (ismerőseim körében is megoszlik az együttes megítélése, van aki rosszul van Stewart vokáljaitól), de általánosságban elmondható, hogy Stewartnak a kisujjába több kreatívitás szorult, mint az átlag két lemezes underground kult zenekarok nagy részébe. A Xiu Xiu egy kurva nagy zsánerek felett álló olvasztó tégely, ami úgy bontja le a különféle stílusokat, hogy a végeredmény sokkal inkább illeszkedik a klasszikus singer/songwriter hagyományba, mint bármelyik jövő r’n’b csillag vagy a szomszéd srác abban a flanel ingben. Totális őrület például, ami a dobokkal történik (aligha nem a Deerhoofos Greg Saunier keze nyoma), a szövegek meg szokás szerint egy húsdarálóba hajítják a kis szívedet. Full contact. A tavalyi Forget is nagyon erős lemez volt, de a Girl With Basket Of Fruit egészen kivételes.

H-Fusion – Captured Entities (Death Of Rave)

Howard Thomas detroiti lakos lemeze nyers, furcsa és strukturálatlan. Nélkülözi a befejezettség illúzióját, bátran lesétál a gridről, ide-oda csapong. Spontán és csúf. Ezek mind mind pozitív tulajdonságok. Ez az amire igazán vágyom a zacskós BDSM/EBM/Electro partik forgatagában. Egyszer egy bölcs ember nekem azt mondta: “Manapság már csak a paraszt baszik fasszal”.

Madteo – Forest Limit (DDS)

Madteo a Forest Limit mixtape után idén kiadott egy hagyományos értelemben vett albumot, a Dropped Out Sunshinet is (ami egyébként nyomokban tartalmazza a mixtapeen hallható ötletek egy részét), viszont nekem valahogyan a mixtape tűnt a sikerültebb formátumnak. Szóval Forest Limit. Lester Burnham (Amerikai Szépség) monológjával indul a kazetta. Lester hűvös racionalitással beszél a reggeli zuhany alatti maszturbálásról, na meg önön haláláról. Megteheti hiszen már halott. Az ő nézőpontja már mondhatni objektív. Matteo Ruzzonban tükröződik valami ebből az objektivitásból. Kevesen élik nála jobban a nagyvárosi elidegenedősdit. Azt a kaleidoszkóp szerű, multikulturális furcsa létet, melynek során a percepció önmaga válik egyfajta mantrává. Amikor nagyon megy neki az olyan mintha a sampleök, beatek, talált hangok, mindenféle filter hiányában a tudatalattiból ömlenének rám. Persze a valóságban ez egy a figyelem szülte aprólékos folyamat, melynek a legvégén mindenből, de tényleg mindenből groove lesz.

Planetary Assault Systems – Plantae (Ostgut Ton)

Luke Slater PAS projektje eljutott arra a pontra, hogy 3 mp után tudja az ember, hogy ez egy Planetary Assault Systems lemez, mégis nagyon nehezen megfogható, hogy mi az, ami ezt az ambient techno halálcsillagot működésben tartja. Slater elmondása szerint őt a Berghain hangcucca és a véget nem érő partyk inspirálják, no nem a dolgok “banger” értelmében…Sokkal inkább van itt szó az ismétlődés pszichológiai tüneteiről, hipnózisról. Mondhatnánk, hogy ebben semmi újdonság nincs, mégis keveseknek sikerül ezt az “unalmon túli” zenét ilyen hatásfokkal és eleganciával kivitelezni.

Ondness: Meio Que Sumiu (Souk)

A lisszaboni Bruno Silva az európai tape underground prominens figurája. Aki kicsit tájékozott ezen a színtéren, már egészen biztosan találkozhatott az Ondness, vagy a Serpente monikerek valamelyikével. Az úr kétezer tizenkilencedik évében azonban úgy esett, hogy a Discrepant sublabel Souk kiadta Ondnesst vinylen is, ez lett a Meio Que Sumiu akkor(jelentése:Valahogy hiányzik). Lisszabon és a kuduro olyan akár a borsó meg a héja, de a városban ugyanúgy erősen jelen van a brazil hatás is, otthonra talál ott minden mi egzotikus. E mellé Chicago felől hűvös footwork szelekről számol be Aigner Szilárd. Mindezen dolgok ragyogó összefonódása, és még annál is több az Lp-n hallható tíz tétel.

Nyitó kép: http://ianweldon.com/