Most voltam először a Magyar Zene Háza koncerttermében. A grandiózus üvegfalakon zöldesen beszivárgó naplemente fénye pont úgy játszott a spórolás nélkül befújt füstön, hogy úgy tűnhessen, mintha szabadtéren (egy tó vagy inkább láp mellett) lennénk.

Erre az érzésre csak ráerősített Emcsi, aki ezúttal is bőkezűen bánt a field-recordingokkal. Súlyos basszusai jó érzékkel támasztották alá mindazt, amit a sok granulárszintézis törékennyé tett. Szinte alig vettem észre a számok közötti váltásokat: folyamatos változás és fejlődés uralkodott kapaszkodót nyújtó, ismétlődő témák nélkül. A három produkció közül számomra ez volt a legmeditatívabb (egyfajta nyugvópont nélküli vezetett meditáció). Ez nem jelenti azt, hogy klasszikus értelemben vett, könnyen hallgatható ambient lett volna.

Fotó: Fodor Csilla

Biztosan koncepció volt a szervezők részéről, hogy addig a pillanatig nem égett semmilyen lámpa a térben, amíg Emcsi szettjének a háromnegyedénél motorikus fekete függönyökkel el nem takarták az üvegfalakat (és ezután is sokáig csak a menekülési útvonalak jelzőfényei világítottak). A tóparti naplementét felváltó éjszakai hangulat még koncentráltabb zenehallgatást tett lehetővé. Ezek az apró részletek számomra nagyon sokat tettek hozzá az élményhez: ritkán találkozom a fények (akár természetes fény, akár fénytechnika) ennyire tudatos kiaknázásával, és még sehol nem éreztem ennyire jól eltaláltnak a füstgép használatát.

Az élmény befogadásáért szellemileg és fizikailag is meg kellett dolgozni: a székek nélküli térben eleinte állva feszengés, majd a folyamatos oldódás közbeni padlón helyezkedés számomra csak hozzátett az élményhez. Abszolút kimeríti a „közösségi élmény” fogalmát, amikor többszáz ember keresztezett lábú ülést és fekvést váltogatva, nagyrészt csukott szemmel kísérleti ambientet hallgat ekkora koncertteremben.

Fotó: Fodor Csilla

„Ez ilyen horror-ambient volt”, mondta taps közben egy mellettem ülő srác a társaságának, miközben Emcsi utolsó hangmintáira építkezve azonnal kezdett OOO. Szettje Emcsiénél tagoltabb, konkrét számokra könnyebben felosztható volt: letisztult, homogén készletből merített hangmintáit (egy-egy zajosabb textúrát leszámítva) jellemzően csak a saját kis egységükben, logikus ritmikai helyükön használta fel. Ez nem jelenti azt, hogy csorbát szenvedett volna a folyamatszerűség: a jól eltalált átvezető részeknek köszönhetően szépen folytak át egymásba a számok, amelyek kezdetben sötétebbek és trancsírozósabbak, majd nagyjából a produkció közepétől kezdve dallamosabbak és finomabbak voltak. Az egy darab gégennel megvilágított, ülve zenélő (és hangszerei mögül épphogy kilátszó) Csernovszky misztikus jelenségként játszott a színpadon. A fellépés csúcspontján az éteri szépségű repetitív dallamot játszó szintetizátor hangszínének folyamatos modulációja önmagában is képes volt fenntartani a figyelmet.

Fotó: Fodor Csilla

Húsz perc szünet után a terembe visszaérve konstatáltam, hogy a beharangozott teltház tényleg megérkezett: közel hatszáz ember várta izgatott türelemmel Tim Heckert – aki végül elég kriptikusan, fekete kapucniban, alig észrevehetően surrant fel az időközben ibolyaszínűre világított színpadra. A kortárs ambient-szcéna egyik vezető művészének számító kanadai előadó tizenegyedik, idén áprilisi No Highs című albumának (melynek megjelenése az egész rendezvény apropója) nyitószáma vészjóslóan szép kezdés volt. A nagyrészt tradicionális hangszerek (jellemzően vonósok effektezett, de még jól felismerhető) felvételeiből építkező kompozíciók finomak, a hangszerelés minden feleslegtől mentes, a harmóniák pedig egyszerűségükben magukkal ragadóak voltak. A masszív hangrendszer lehetővé tette, hogy a nagyívű, helyenként egészen monumentális anyag kellően erőteljesen lépjen ki a térbe – a mély frekvenciákat végig a mellkasomban és a légutaimban éreztem. A három közül egyértelműen a legkevésbé zajos, legkönnyebben befogadható és leginkább melodikus setlistjével egészen magába szippantó performansz volt ez. Olyannyira, hogy egyáltalán nem érzékeltem közben az idő múlását, épp ezért nagyon meglepődtem, mikor hirtelen véget ért. Sokáig nem akartam elhagyni a termet.