Tánctérről villódzó vakufény, hatalmas teltházas rendezvényközpontok, lézerek, pirotechnika, és a master csatornán pirosba clippelő 4/4-es pop-bootlegek: az biztos, hogy a techno sokat változott a detroiti klubok és az első kelet-berlini gyárbulik óta. A 2010-es évek képi és rövid videó formátumú közösségi média forradalma nagy hatást gyakorolt nem csak az életünkre, de a techno hangzására és kultúrájára is. Ezek a változások sok téren megnyilvánulnak: rendezvényhelyszíneken és azok kinézetében, a “raver” szubkultúrában, öltözködési és bulizási szokásokban, és különösképpen a zenében. Ebben a cikkben megpróbálok összefoglaló képet alkotni arról, hogy miként változtak meg a produceri technikák, zenei jellemzők, zenehallgatási szokások és rendezvények a mai közösségi média korszellemének tükrében. Fókuszomban leginkább a peaktime, hardgroove, hardtechno, industrial és a trance alműfajok lesznek, mivel ezek egyvelege adja a modern techno hangzásvilágának esszenciáját.

A mai rave kultúra “underground” esztétikája a ‘90-es évekből táplálkozik. A techno 4/4-es monoton, ritmusközpontú, repetitív hangzása egyfajta lázadás volt a tradicionális európai zenefelfogás ellen, ami egy fiatal, dinamikus közeget felkarolva kereste a válaszokat az új világrendben. Ez a tendencia a vasfüggöny mindkét oldalán fellelhető volt, de a keleti oldalon csődbe ment állami vállalatok üres hangárjai, gyárépületei hamar egy olyan otthont adtak ezeknek az eseményeknek, melyek a szcéna éthoszának szimbólumává váltak. Több szempontból is: az épületek impozáns látványa és térhasználata meghatározó vizuális identitást adott a közegnek, illetve az épületek egyedi akusztikája, reverbálása egyedi hangzást kölcsönzött a zenének. Meg kell említeni azt is, hogy ezek a helyszínek ideálisak voltak marginalizált társadalmi rétegek, szexuális kisebbségek, művészek és más csoportok egy tető alá hozására, amely sokszínűség szintúgy fontos identitáselemmé emelkedett. Ezek a tendenciák ma is fellelhetőek, ám a kontextus megváltozott: nem vált be Fukuyama jóslata a történelem végével kapcsolatban, mindenki kezébe okostelefonok kerültek, és átléptünk az információs társadalom korába. 

Mint ahogy az kiderült, a mai személyes narratívákon át fogyasztókat megszólító reklámipar és az algoritmusok által vezérelt képi alapú közösségi média platformok rendkívül jól rezonálnak a rave kultúra vizuális, identitásbeli és zenei miliőjével.

Ha egy terméket vagy szolgáltatást el szeretnél adni, érdemes a (leendő) fogyasztóval egy személyesebb síkon, az identitásán keresztül felvenni a kapcsolatot. Ha az új autószériádat egy releváns előadó számával, vagy a telekommunikációs szolgáltatásaidat elektronikus zenei események szponzorálásval akarod reklámozni, akkor nem rossz helyen kapisgálsz. A kommercializált technoesztétika mindezek mellett abszolút versenyelőnyben van más rekreációs tevékenységekkel szemben, mivel az adrenalinnal teli éjszakai élet, az izgalmas hangzásvilág, rebelliózus önkifejezés és egyben csoporthoz tartozás rendkívül erős benyomást tud tenni az egyénre.

Az imént említett jellemzőket az algoritmusok is nagyban favorizálják. Míg a technóval asszociálható kinkwear (testhez simuló latex/bőr fétisruhák) figyelemfelkeltő vizuális kontrasztban áll a mindennapi viselettel, addig az általam a bevezetőben felsorolt alműfajok pedig olyan zenei jellemzőkkel rendelkeznek, melyek hangzásában, tempójában és hangerejében is eltérnek a Billboard Top 100 listán szereplőktől. Ezek a mainstreamtől eltérő/audiovizuálisan ingerlő jellemzők több interakciót és hosszabb nézési időt váltanak ki a közösségi médiumok felhasználóiból, ezzel formálva az ő percepciójukat az adott közegről és optimalizálva a feed algoritmusukat több hasonló tartalom felé. 

Mielőtt kifejteném a közösségi média hatását a techno produceri technikáira, ki szeretnék térni arra, hogy a techno alapvetően mindig is egy relatíve limitált műfaj volt, ha a számok struktúráját, a repetitív hangzást és a 4/4 lábdobokat nézzük. Ennek ellenére mégis egymástól tempóban, sound designban, sample használatban és filozófiában eltérő alműfajok születtek, melyek mind más-más technikákból merítettek. Míg az industrial techno egy hangos, erősen kompresszált és szaturált, reverb morajlásokkal és kisebb hangdinamikai tartománnyal dolgozó műfajjá avanzsálódott, addig a trance az ütős lábdobokkal, eurodances szintikkel, arpeggiókkal és egy nagyon tág BPM tartománnyal (mint pl. az acid trance és a hardtrance között) vájta ki magának a helyét a szcénában. Ami viszont minden műfajban fellelhető, az egy buildup és egy drop. Ez azért lényeges, mert egy rendezvényszervező, egy magát promotáló DJ vagy egy multinacionális vállalat reklámbrigádja is ezt a momentumát fogja kiragadni egy számnak, ha egy folyamatos, rövid videós információáradatból ki szeretnének tűnni. Erre értelemszerűen a producerek is reagálnak, és olyan számokat írnak, ahol aránytalanul nagy szerepet kapnak a kiállások. Ezáltal alfműfajokon átívelően mind hangzásban, mind strukturálisan uniformizálódnak a számok.

Egy másik fontos szereplő az úgynevezett “loudness war”, ami már a 2000-es évek előtt is megjelent. A producerek, annak érdekében, hogy a zenéik hangerőben prominensek legyenek, ne vesszenek el a streaming platformokon és hogy ne okozzanak fejfájást a DJ-knek a gainstaginggel, alapból hangosabbra írják a számaikat. Ez a nyomás a hangmérnökökre is szintén ránehezedik, akik követni akarják a korszellemet. Ezzel azonban kiveszik a hangerővel és az abból adódó dinamikával való játék, ami gyakran fontosabb egy buliélmény szempontjából, mint hogy a waveformod úgy nézzen ki, mint egy tégla.

Ezt fokozza a közösségi médián való promózás igénye, ahol a videókat nagyrészt mindenki a telefon hangszóróján, jobb esetben fülhallgatón hallgatja, ami erősen torzítja az eredeti hangminőséget. Ennek a techno esetében az a végeredménye, hogy csak a leghangosabb, legtöbb teret kitöltő stabek, torz basszusok és lábdobok fognak érdemileg hallatszani, ami a produceri technikák további uniformizálódását és a valós zenehallgatási élmény romlását idézi elő.

Végül, de nem utolsó sorban a sample packekről és wavetable presetekről is érdemes szót ejteni. Az utóbbi időben rendkívül sokszor botlottam bele különböző social media platformokon olyan posztokba, ahol ezeket reklámozták: tökéletesre reverbált perkusszió loopok, hangos lábdobok, 303 acid szinti chainek és előre leprogramozott vst wavetable hangszerek.

Ezek a hangminták és vst presetek nagyon elérhetőek, olcsók vagy ingyenesek és jó a hangminőségük (nem igényelnek különösebb eq-zást vagy kompresszálást), egyszerűen kezelhetők és automatizálhatók és használatra készek, mondhatni a zeneírás mirelit pizzái.

Egy olyan műfajban, ahol amúgy sincs hatalmas tér manőverezni, és az egyedi hangzás a finom sound design technikákból, kreatív sample válogatásból és egyéni produceri hitvallásokból adódik, ott igazán szembetűnőek ezek klisék és copy pastelt hangok.

Ezeket bármikor elő lehet húzni, meg lehet kicsit csavargatni és otthagyni a trackedben, ám ez a technika iszonyatosan közhelyessé teszi a technot mint zenei műfajt, és nem engedi a producereket kikisérletezni a saját, egyedi hangzásukat. Az alapvető sound design folyamatának kispórolásával megfosztja magát a szcéna azoktól a sajátos megoldásoktól, amik sokszínűvé tehetnék azt.  Ennek persze nyilvánvaló előnye a hatékonyság és a gyors zeneírás, hiszen nem kell az embernek pepecselnie a hangszereivel és a mixével, és csak arra kell koncentrálnia, hogy ezeket a kész építőkockákat hogyan helyezze egymásra a leghatásosabb és fogyaszthatóbb módon.

Ha az utóbbi bekezdésemet visszakötjük a zenék hangosodásának és a dropok dominanciájának a problémájához, akkor az eredmény egy nagyon hangos, stílusban és produceri technikákban nem túl diverz, ellenben nagyon impozáns, adrenalindús és fogyasztható zenei műfaj. Ez tökéletes szinergiában van a techno közeg vizuális világának kommercializációjával és a közösségi média platformok tartalmait moderáló algoritmusokkal. Ezek az algoritmusok egyszerre promotálják ezt az izgalmas és fogyasztható audiovizuális világot, illetve moderálják a megjelenését és hangzását. Korunk információs társadalmában, amelyben ezek a médiumok elsődleges információforrásaink, és ebből fakadóan jelentősen formálják a percepciónkat, az algoritmusok erős hatást gyakorolnak a techno hangzására és látványvilágára.

Mindezekből következik a mai techno szcéna iróniája: míg korábban a bulik vizualitása és az önkifejezés igénye korábban mind a zene és a zenei élmény körül csoportosultak, addig mára a zene egy aláfestő, kiegészítő elemévé vált a mai kor képi dominanciájának.

A TikTok, az Instagram algoritmusai és az ezeken kapitalizáló fiatalos reklámkampányok vagy akár csak a magukat hirdetni vágyó előadók hasonlóan hatnak a zene uniformizálódására. Ehhez nagyban asszisztálnak a streaming platformok, melyek a sok előnyük és kényelmük mellett gyökereiben változtatták meg a zenehallgatási szokásokat. Sokkal egyszerűbbé vált a zeneírás és disztributálás is: nem kell lemezt nyomatni, lemezkiadóhoz szerződni, CD-ket osztogatni, hanem egy DistroKid-es feltöltéssel már fent vagy az összes releváns platformon. Ám ezek a platformok is piaci alapon működnek, és ha a piac és a jelen korszellem nem épp a zenére és annak részletességére, produkciós kreativitására és minőségére teszi a hangsúlyt, akkor ez tovább gerjeszti az egymáshoz hasonló, klisés számok szaturációját és dominanciáját. Ezt kiegészítik a több ezer követős playlistek, amik a kommersz hangzású techno tökéletes kurációi, ezzel még fogyaszthatóbbá és elérhetőbbé téve ezt a hangzást. Gyakran az ezeken a lejátszási listákon való szereplés lehet egy előadó népszerűségének és sikerének, ha nem is a záloga, de fontos komponense.

Ha a “techno, rave, hard techno rave, industrial, best techno” keresőszavak tetszőleges random egyvelegét beírjuk a Spotify keresőnkbe, nem kell nagy változékonyságtól rettegnünk. Hatalmas, reverbált stabes kiállások egy pár sejtelmes mondatnyi vokál sample-lel, ghettotech vokállal kiegészítve, majd következik a drop, ahol a fülszaggató, clippelő lábdobok mellett a jól bevált szintik sikítoznak. Néhol találkozhatunk kicsit psytrance-szes dobokkal is, amik alatt popszámok vokáljai vagy a “sex, cocaine, mommy, hard, techno, rave” és hasonló buzzword-ök hallatszanak.

Mindez nem egyedül a techno sajátja: a poptól a rockon át egészen a hiphopig számos műfaj ment keresztül hasonló uniformizálódási folyamatokon, amikor a piac és az algoritmusok logikája írta át a kreatív folyamatokat. Érdemes kitekinteni a dubstepre a 2010-es években: amikor Skrillex a Scary Monsters and Nice Sprites albumával alapvetően forgatta fel a dubstep hangzását és lett nagyon népszerű, akkor sok más bass zenei producer szintúgy meglovagolta ezt a hullámot, megalkotva a brostep alműfajt. Azt a brostepet, ami az összes producert arra sarkalta, hogy 140 bpm-re pattintsa a projektjét, őrült growl basszusokkal szórja szét a trackeit, és ugyanazokat a lábdobokat, pergőket, perkusszívokat és buildupokat használja. Elárasztották a korai YouTube-ot a “how to make brostep” tutorial videók, egy olyan uniform hangzást kreálva, ami könnyen fogyasztható, adrenalindús (főleg a korábbi UK deep dubokhoz és társaikhoz képest) és jól mémelhető volt, ami tökéletesen passzolt az akkori internetes kultúra miliőjébe. Idővel ez a hullám is ellaposodott, sok producer tudatosan eltávolodott ettől a hangzástól és a saját ösvényeiket kezdték el járni a zeneírásukban és stílusukban; talán hamarosan számíthatunk erre a technot illetőleg is.

A technóval szerintem most valahol a népszerűségi csúcsra törés fele tarthatunk, habár nem tudok és nem is akarok jóslatot tenni ennek a kifutásával kapcsolatban, főleg úgy, hogy 15 évvel ezelőtthöz képest jelentősen megváltoztak a közösségi médiumok és az ezeket érintő fogyasztási szokások. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy a fent elmondottakkal ellenére most is van sok szenvedélyes és tehetséges techno producer, aki töretlenül képviseli a saját elképzeléseit és hangzásvilágát a műfajjal kapcsolatban, illetve van sok DJ, szelektor és rendezvényszervező, akik az egyedi víziójukkal és kurációikkal tarkítják a szcénát. A techno mindig is egy dinamikusan fejlődő és befogadó műfaj marad — ahogy a közösségi média hype előtt is az volt, úgy annak lecsengése után is az lesz.