Sega Bodega hangzása mindig is több műfaj keresztezéséből, együttállásából forrt össze. Az eddigi nagylemezeiben egyaránt felfedezhetők a UK bass, trip-hop hatások, de én teljes lelki nyugalommal tudom popnak is nevezni az ezeken hallottakat. Ez persze nem az a fősodorbeli pop, amit a Sziget nagyszínpadán fogunk idén viszontlátni (bárcsak); inkább az, amit a PC Music, vagy a Bodega által is vitt NUXXE kiadó képvisel. Vadabb, vagy éppen szikárabb, de mindenképpen radikálisabb ötletek kerülnek terítékre, erős vokáleffektekkel, processzálásokkal. A NUXXE egyébként a PC Musichoz hasonlóan eléggé elcsendesült az utóbbi időben, tagjai (Shygirl, Oklou, Coucou Chloe és Bodega) inkább szóló, vagy kisebb-nagyobb kollab megjelenésekkel jelentkeznek; de ezt itt most ennyiben is hagyom, az ezzel kapcsolatos miértek felgöngyölítése egy egészen másik cikk témája lenne.

Bodega már elég régóta élen jár a pop újraformálásában, szóló munkái mellett producerként is jelen volt FKA Twigs, Shygirl, Sophie Ellis-Bextor, Caroline Polachek vagy éppen Björk számaiban. Olyan szintű átütő, teljes albumokat felölelő produceri projektben tudtommal még nem volt, mint amilyenben a PC Music alumnis kortársai (pl. Danny L Harle a május 3-án kijött Dua Lipa albumnál, csak hogy egy aktuálisat említsek), de reméljük, ami késik, nem múlik.

Legújabb, harmadik albumával Bodega megtartja a popra jellemző, kifejezetten vokál-orientált dalírást, amivel pedig újít rajta, az sokszor a szerkezetek átvariálása, újabb zsánerek, műfaji hagyományok beemelése (house, acid, reggaeton), és az atmoszférikus hangzások előtérbe helyezése.

Tudtátok, hogy Dennis the Menace (magyarul Dennis a komisz) néven 1951 márciusában pár nap különbséggel jelent meg nem egy, hanem kettő, egymástól teljes független képregény? Az egyik az Egyesült Államokban, a másik pedig az Egyesült Királyságban. Két különböző alkotó csinálta őket, akik sosem beszéltek egymással. Máshogy néznek ki a figurák, de mindkét képregény egy Dennis nevű srácról szólt, és mindkét főhősnek volt egy kutyája. Bodegát az ilyen és ehhez hasonló véletlenek, vagy véletlennek tűnő egybeesések foglalkoztatták az album során, amellyel utal a kollektív tudatalatti motívumára, az embereket összekötő közös, átfogó emlékekre, ezzel együtt pedig bibliai és népi motívumokra. Továbbá számtalan állat jelenik meg az új albumon, kezdve a borítón szereplő hattyútól a számícmeken át (Deer Teeth) egészen a szövegekig (“What happens in the dark when all the birds stop speaking”).

A boszorkányos, fúvósokkal és suttogásokkal kísért ‘Coma Dennis’ intro után kiválónak tartom az ‘Adulter8’ nyitását annak csipogó, nintendós vagy éppen kapucsengős emlékeket felébresztő húzásával. Ez aztán hamar átvált acidos szintizésbe, és a már ismert, a szokotthoz képest visszafogottabb vokálozásba. Ami feltűnő ebben a trekkben, hogy a szintikkel vitt főmotívum végig ugyanaz marad, egyre csak ismétlődik és ismétlődik, mindössze hangszínben és néha oktávváltásban merül ki a variáció, ezzel tehát egy tánczeneibb irányba kacsint ki Bodega, de hamar vissza is lép, a trekk 3 perces ideje ahhoz azért nem elegendő, hogy jobban elmerüljünk benne.

A sok műfaj beemelésével együtt jellemző még a gyors váltások alkalmazása is. Mire felfognám az ‘Elk Skin’ sodró, harsányabb szintijeinek lüktetését, annak 52. másodpercében már jön is egy finom, mélyen búgó vokál egy akusztikus gitárkísérettel. Ez után egy újabb ritmusképletként pedig megjelenik az album egészét egyébként átható dembow riddim (továbbiakban csak dembow), ami a latin-amerikai zenék légies, 3+3+2-es lüktetése, és a reggaeton zenék döntő többségében megtalálható.

A Dennis egyik abszolút csúcspontja és leginkább slágeres trekkje a ‘Kepko’: gyors, rappelésnek is beillő darálással robban be, amit végigkísérnek a pötyögő, magasra húzott cinek, később pedig a zakatoló, mélyebb szintik. A klippel együtt nézve (seizure warning) egy olyan, a gyorsaságot és rohanást tematizáló electropop számot kapunk, ami az éjszakai klubélet tünékenységét, és ezáltal komorságát is felvillantja. A gyorsított videófelvételen felfogni sincs időnk, mi történik, a vaku által túlexponált arcok kivehetetlenek, az egyetlen stabilnak mondható képsor pedig a videó végén jelenik meg, ahogyan Bodega a borítóról ismert széksorokról, az üres nézőtérről tekint ránk.

A ‘Dirt’ számomra a giccs határán táncol, ezekkel a trance-stabekkel (gyors lefutású, akkordszerű csapások, “döfések”) egy Scooter szám is lehetne, ám mivel iróniának vagy humornak nyomát se látom, így ezt a trekket inkább csak bizarrnak érzem, semmint jónak. A későbbiekben belépő generikus lábdobok és house-os cinek sem segítenek sokat az összélményen.

Megtört Lynch-féle Elefántemberként érkezik viszont a érzékeny, megható énekkel bíró ‘Set Me Free, I’m an Animal’. A gitár és ének a szám kezdetétől fogva magával ragadó, az 1:33-ál történő leállás pedig még szikárabbá, még intimebbé teszi a számot. A legkevésbé elektronikus szám az albumon a legkevesebb hangszerrel, de pont emiatt működik: Bodega jellemzően nagyon jól tudja kezelni a minimális elemszámmal bíró kompozíciókat, ezt példázza a 2020-as, karanténidőszakban készült Reestablishing Connection c. sorozata, amelyben online videohívásokban duettezett más előadókkal, szinte semmilyen plusz hangszereléssel, mindössze autotune-olt vokalizálással és alig hallható szintikkel.

Bodega amellett, hogy egy kiváló előadó és producer, megmaradt egy abszolút életszagú, emberközeli alkotónak, aki közel egy órás production breakdown videókat készít a trekkjeiről, és néha kiírja az instájára hogy “Any vocal effects? Send me something.” Ez a fajta nyitottság és kísérletezőkedv javára válik az albumnak, hallgatóként (és producerként) is jobban átérzem az album témáit, és az akörüli gondolkodásmódot. Ezt hallom a ‘Deer Teeth’-en is, ahol megszámlálhatatlan mennyiségű úton és módon processzálja saját hangját Bodega, mindezzel és miközben egy teljesen koherens, melankolikus balladává formálja a trekket.

Az említett dembow ritmus és a house-os tempók váltogatják egymást az angyali kórusokhoz hasonlító énekeket felvonultató ‘True’-ban. Egy folytonos haladás, emelkedés érzetét adja a szám, ami egyrészt következik a ritmikaváltásokból, másrészt pedig a hangnemváltásokból is: habár ez soknak tűnik, és papíron azt gondolhatnánk, hogy ez elég ahhoz, hogy dinamikus legyen a ‘True’, valójában egy kicsit eseménytelen számnak érzem.

Nem akarok nagy dembow-utálónak tűnni, de kifejezetten soknak érzem, hogy a ‘Humiliation Doesn’t Leave a Mark’-ban is ez dominálja a teljes trekket, illetve az 1:35-nél történő leállást sem tudom hova tenni. Az ezt megelőző ‘Tears & Sighs’ néhány dalalmfoszlánya éppen a nem sokkal korábbi  ‘Deer Teeth’ egyes részeit juttatta eszembe, de ezt leszámítva más emlékezetes részt nem találtam benne. Albumzárásként pedig a ‘Coma Salv’ rendkívül konvencionális, ambientes dallamai adnak egy megnyugtató, biztonságos, ugyanakkor melankolikus végszót. A kezdeti kopogások egyre tompábbak lesznek, a visszhanghatás egyre dúsabbá válik, az összhatás pedig egy néhol komor, Twin Peaks-et idéző textúrába vezeti a hallgatót, ami egy stabil, szabályos, és működő befejezésnek mondható.

Végeredményben a Dennis egészében nincs meg az az elektropoppos hangulat, ami a debütáló Salvadore lemezen jelen volt, nincsenek olyan slágerek mint a Salv goes to Hollywood vagy a U Got The Fever. Szintén nem találunk olyan, klasszikusabban popzenei struktúrában lévő számot, mint a második Romeo albumról az Angel On My Shoulder, és a háttérvokalistákat leszámítva olyan közös szám sincs most, mint a Romeo-n Arcával vagy Charlotte Gainsbourg-ral közös trekkek. Ehelyett a Dennisben inkább a zsánerek (dembow, acid, house) összeillesztése, csavargatása, illetve az a bensőségesebb hangulat köszön vissza, ami a már említett karanténos kollabokra volt jellemző. Érződik, hogy egy újabb irányba mozdult el Bodega, ahol a minimalistább pillanatok, illetve hipersebességű sprintek a legerősebb momentumai az albumnak. Ezeknél tud leginkább megjelenni Bodega dalírói készsége, ezeknél tud reflektorfénybe kerülni akár egy lassú gitárpengetés, akár egy elhaló, érzéki ének, vagy éppen a háttérben cirkuláló, vonyító állatokra emlékeztető sírások. A kettő vagy több zsáner 3-4 perces trekkekbe sűrítése viszont sokszor kapkodó, és nehezen értelmezhető; főként, mivel sokszor olyan tánczenei zsánerekről van szó, amelyek loop-alapúak, jellemzően igénylik a hosszabb játékidőt, és az apróbb, óvatosabb változtatásokat. Ezekre a Dennis fittyet hány, ami sikerülhetne jól is, de ezúttal úgy érzem, itt most nem találkozott a kollektív térben a tudatalattink.

Fotó kredit: Aidan Zamiri / Forrás: https://segabodega.bandcamp.com/

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.