Helyszín: A38 hajó

Időpont: 2016. október 21.

 

Élő legendák. Érett férfiak, hangszerek, erősítők. Misztifikált izgalom és érzelem gerjesztés. Ingben. Csillogó hajjal. Tetoválással. Atlétában. Öltönyben. Ki, hogy. Fekete, piros, kék, fehér.

Nekem az volt az egészről a benyomásom, hogy „vháóóóó micsoda sztárok, egyszerűen heroikus teljesítmény!”. Érett férfiak, hangszerek, erősítők. Misztifikált izgalom és érzelem gerjesztés. Előtte elidegenítő csaj énekeses  (nekem) semmi extra koncert. Nem sikerült  ráhangolódni és ebben se a közönség se a helyszín nem volt segítő tényező. Plusz még a Swans berakott (illetve reméljük ők) egy autós country válogatás cd-t.

A várakozás tetőfokán megjelentek ők. Az élő legendák. Ingben. Csillogó hajjal. Tetoválással. Atlétában. Öltönyben. Ki, hogy. Fekete, piros, kék, fehér. Semmi vizuális plusz csak az ő megkomponált színpad képük: a rengeteg hangszerrel és az erősítőkre szerelt mikrofonokkal. Belevágtak az intróba, feszült figyelem a színpadon és a közönségben. Zúztak.

Három órán keresztül a maximumon, másodpercre kimérve mindent precízen megcsináltak. Csak a hangmérnök lógott ki a dickieses baseball sapkájában és a csíkos pólójában. Egyébként minden annyira cool volt, hogy eleinte el is (!) hittem. Csak az orgazmusra és a halálra asszociáltam a zenéből. Józanító, meditatív volt, de aztán minden különösebb ok nélkül (lehet Michael Gira hadonászása miatt) elmúlt. Kívülről láttam az egészet és csak fehér férfiak játszottak maguknak és néhány hasonszűrűnek. Most nem mentem el, moderáltam magam és megint elkezdtem figyelni, de nem tudtam rajongani se azonosulni. A vége előtt beférkőzött a külvilág is, akkor volt valószínűleg már túl hosszú a koncert.

„Now the city’s dissolving and heaven’s inhaling…”  tényleg jobb lett volna a hetedik sorban fülldugóval készülni.