Helyzetjelentés Utrecht egyik legnevesebb fesztiváljáról, amelyből kiderül, milyen ha egy fesztiválnak 16 helyszíne van, aktuális-e még a futurizmus és hogy ki volt a fesztivál egyetlen magyar fellépője. Varju Tóth Balázs cikke.

Az utrechti főállomástól alig nyolc percre van a TivoliVredenburg megkésett-posztmodern épülete, a naiv fesztivállátogató mégis könnyedén le tudja késni a katonás koncertkezdéseket, ha helyismeret híján nem számol még ugyanennyi mozgólépcsőn eltöltött lassú felfelécsordogálással, a MüPa enteriőrjét idéző, plázákra hajazó kortárszenei központban, ami a Le Guess Who? című fesztivál főhelyszíne volt november 11. és 14. között.

A pontosság egyrészt jellemző holland sajátosság, másrészt nyilván a járványügyi szabályok alapján csak éjfélig, majd a hétvégén már csak este nyolcig megtartható koncertek miatt meglehetősen szorosra szabott menetrend miatt most különösen fontos volt. Így történt, hogy kettő és fél perccel a 18:30-ra meghirdetett kezdés után, már vadmacskaként kellett lopakodnunk a tekintélyes méretű Hertz terem padlószönyeg borítású (dank je wel!) lépcsőin a színpadhoz közelebbi széksorok felé, mely színpadon éppen Lori Goldston játszott egyszál csellóján és számos torzítópedálján csodálatos improvizációkat egy órán keresztül, hogy a kompozíciót cirka tizennyolc másodpercnyi fütyüléssel zárja, majd meghajlással és egy viszonylag tempós, de azért nem nagyon sietős eltűnéssel a back-stage felé. Másfél percnyi ováció, de már úton is vagyunk, hogy egy kicsit belehallgassunk a tőlünk újabb pár száz méternyi mozgólépcsőzésnyi magasságban fellépő Tenniscoats kedves-cukiság műfajú akkusztikus gitár plusz melodika plusz angol/japán ének felállású duóba – 19:30, de már javában tart a koncert, miközben próbáljuk magunkat átverekedni a függőfolyosón álló szuperpontos közönségen –, akiket tettestársam, Pálhegyi Flóra, saját bevallása szerint meglehetősen kedvelt zenei eszmélésének hajnalán; de a harmadik szám elején már újra összehúzott vállakkal dörzsölődünk az egy méter kilencven átlagmagasságú steppelt kabátoknak, hogy átérjünk a Ronda nevű terembe, ahol 19:40-kor kezdett L’Rain. Ritkán hallgatok ennyire klasszikus popzenét, de ha néha szembejön egy olyan album, amit mégis szívesen felteszek fáradt estéken, annak nagyon is tudok örülni, és a Fatigue című idei LP abszolúte ilyen album. Viszont L’Rain koncertjéről azzal a tanulsággal távoztam valahol az ötödik dal környékén, hogy ez a vérprofi zenészekkel, hibátlanul előadott pop egyáltalán nem érdekel élőben. 

Földszint, nagyterem (Grote Zaal – nagyon nagyon nagy terem), 20:30, Arooj Aftab. Jóhangúénekes-jazz. A pakisztáni énekes hangja tényleg nagyon megmunkált, érett, kiforrott, miegymás, ahogy a trió másik két tagja is – egy hárfás és egy nagybőgős – profi zenészek, akik így aztán tökéletesen játszották a Michelin-csillagos-étterem-háttérzenét (Flórának még liftzenét emlegettem, itt korrigálok). Mindig azt képzelem, hogy audiophil hi-fisták hallgathatnak ilyet. Két számonként szólók, szólók után nagy taps, yeaah. De mi már itt sem vagyunk, hiszen a 10 percnyi sétára lévő Janskerkben Lakatos Mónika, a fesztivál egyetlen magyar fellépője adott kifejezetten szép koncertet Rostás Mihály gitárossal, nagyrészt lassabb tempójú, melankolikus dalokkal. Itt mutatkozott meg igazán a sűrű program és a hatalmas TivoliVredenburg vízfejűségének hátulütője, vagyis hogy a kevésbé neves előadók, főhelyszínen kívül megtartott koncertjeire látványosan kevesebben jöttek el; ahogy az is, hogy a színes line-up ellenére a Le Guess Who? közönsége inkább a mainstreamhez húzó formációkra kíváncsi. Egy órával Lakatos koncertje után Oren Ambarchi játszott ugyanitt fantasztikus libabőrzős zenét, majd az engem főleg Burialra emlékeztető, de annál jóval optimistább hangzású Space Afrika-val zártuk az estét.

Ha a csütörtöki line-up sűrűnek tűnt, akkor pénteken aztán igazán fel kellett kötni a gatyaszárat, mivel aznap nem hogy nyolc, de tizenhat helyszínen között lehetett és kellett cikázni. Így aztán egy ponton senior futballedzőket megszégyenítő módon rajzoltuk tele nyilakkal az amúgy is átláthatatlan programfüzetet. Kőkemény priorizálásba kezdtünk: Kelman Duran és Lil C b2b szettjébe csak belehallgatunk a Basisben, hogy időben átérjünk Midori Takada négy tételes, sokcsatornás hangistallációjára a Jacobikerkbe, ahonnan aztán irány az Ekkoba elcsípni pár számot a kolumbiai Julián Mayorga, szuper stop motion animációkkal megtámogatott, vidám-pop szólókoncertjéből, amit szívből ajánlok mindenkinek, aki éppen most döbbent rá, hogy már csak egy szem prozac maradt a gyógyszeres dobozában és megint elfelejtett időpontot kérni a pszichiáterhez. De a boldogság nem minden és mi már repülünk is tovább, hogy némi késéssel elérjük Lucrecia Dalt káprázatos analóg-elektronikus-prüntyögésének jó részét. Ezután, bár időben a Theater Kikkerhez értünk, egy görög gyorsétkezdében összeszedett vegetáriánus pita segítségével mégis teljes egészében lekéstük Sea Urchint, és bármilyen szép emlékeket is ápolunk az UH-s Dj Marcelle buliról, inkább Ana Roxanne-t mentünk meghallgatni a majd húsz perc sétára lévő Stadsshouwburg nagytermébe, akit teljesen érthetetlen módon szerveztek egy ekkora színpadra. A basszusgitárjával és samplerekkel megtámogatott ambientre éneklő Roxanne zenéje szép, de nem túl érdekes, viszont úgy hatott az óriási üres színpadon, jó 5 kW-nyi hidegfehér rivaldában, mintha a Ki mit tud? megyei elődöntőjén lépne fel egy nem túl barátságos zsűri előtt. Ezután az egyiptomi Mazahert terveztük meghallgatni, de végül a Basisben kötöttünk ki újra, ahol a Nyege Nyege Tapes klubestéjének keretében Menzi, majd Turkana játszottak basszusnehéz tánczenét, amire rettentő jót táncoltunk.

Alexander Scriabin barátai és egy esernyő társaságában

Este tízkor benéztünk Zwangere Guy, hollad nyelvismeret nélkül meglehetősen kellemetlen koncertjére, amin három fehér belga nyomta a kemény hiphopot egy sokmillió eurós éves büdzsével működő intézmény egyik legnagyobb termében, de lehet, hogy nagyon önirónikusak a szövegek. Innen gyorsan átmenekültünk a nagyon nagy nagyterembe, ahol tizenegytől Alexander Scriabin Prométhée: Le poème du feu (Prométeusz: Vers a tűzről) című 1910-es darabjáért voltunk oda a Radio Philharmonic Orchestra interpretációjában, ami tökéletes zárás volt és jó példa a már említett színes palettára, amin a különböző koncertek mozognak. Nagyon szimpatikus döntés volt Scriabin futurisztikus darabját programra tűzni egy amúgy láthatólag inkább könnyű műfajokban érdekelt közönség előtt, ráadásul a darabhoz a zeneszerző által, a kor technikai adottságai mellett nem kivitelezhető ún. színorgonát is megvalósították, így a világon először teljesen Scriabin elképzelése szerint állt össze a mű. Ezt az amúgy értékelendő gesztust mi némi szarkazmussal fogadtuk, mivel már eddig is az az érzésünk volt, mintha Utrechtben túl sok munkanélküli fénytechnikus élne, és a küldetéstudatos fesztiválszervezők mindenáron nekik próbálnának munkát biztosítani, nyilván ebből adódik a teljesen indokolatlan fényhasználat: mindig minden kék és lila és sárga fényben úszott, robotlámpák pásztázták az előadókat és a közönséget egyaránt, és persze a füstgép sem hiányozhatott, teljesen függetlenül a koncertek és a különböző helyszínek hangulatától.

A folyamatos rohangálás közben többször is emlegettük, hogy milyen jó, hogy az UH-n nem kell így sietni egyik helyszínről a másikra. Persze teljesen más méretű a két fesztivál, mindenesetre sokkal jobb érzés, ha nem kell azon izgulni, hogy a túl sűrű program miatt fogunk lemaradni egy-egy koncertről.

A fesztivál második két napjára nem mentünk, de a 13-án életbelépő, még szigorúbb, nyolc órás zárást előíró intézkedések miatt nem is sajnáltuk nagyon, viszont, ha úgy adódik, jövőre is szívesen mennék pár napot, remélhetőleg sikerül majd egy kicsit szellősebbre hagyni a programot.