Sosem voltam egy óriási Talking Heads rajongó. A slágereket többnyire ismerem – persze ez szinte elkerülhetetlen zenehallgatóként – és pörgött is párszor a Psycho Killer a fejhallgatómban tinédzser koromban, de valahogy sosem maradtam rajta a szeren. Utólag visszagondolva ezt egy kicsit furcsának tartom, mert a Talking Heads zenéje tipikusan olyan, amit nagyon könnyű szeretni, akármerről is érkezel, és az én zenehallgatói pályafutásomba is tökéletesen passzolt volna. Érdektelenségem talán betudható egész egyszerűen annak, hogy ebben az időszakban nagyjából egy hónapos zenei iterációkban éltem, mindenesetre az biztos, hogy volt mit bepótolnom, amikor beültem a moziterembe megnézni a Stop Making Sense-t, a Talking Heads 1983-as koncertfilmjét, amelyet nem kevesen tartanak a valaha készült legjobbnak a műfajban.

STOP MAKING SENSE

A Jonathan Demme (Silence of the Lambs, Philadelphia) által rendezett koncertfilm a zenekar ötödik – legtöbb slágert tartalmazó – albumának (Speaking in Tongues) megjelenését követően készült. A ‘83-as turné, amelynek egyik állomása négy koncerten keresztül a forgatásnak is helyszínt biztosító, hollywoodi Pantages Theatre volt, végül az utolsó lett a zenekar történelmében, bár ezután még további három albumot kiadtak. A zenekar minden szempontból (toplista-döntögetés, népszerűség, zenei sokszínűség) ebben az időben volt a csúcson, amelyhez az ezt megelőző négy évnyi és négy albumnyi kollaborációjuk Brian Enoval is hozzájárulhatott.

Az A24 (Uncut Gems, Moonlight, Lady Bird) tavaly tavasszal jelentette be, hogy megvásárolta a jogokat a filmhez, melyet aztán megjelenésének 40. évfordulója alkalmából teljeskörűen restauráltak. A film (meglehetősen kalandos) restaurációjáért James Mockoski volt a felelős, aki egy csomó Francis Ford Coppola filmen is dolgozott, a hanganyagon pedig a Talking Heads hangmérnöke, az idén májusban elhunyt Eric Thorngen dolgozott szoros kollaborációban a zenekar gitáros-billentyűsével, Jerry Harrisonnal. Így végül ősztől 4K-ban, remasterelt audióval kezdték el vetíteni a mozikban Észak-Amerikában. Hozzánk ez gyakorlatilag mostanra ért el, így volt alkalmam nekem is megnézni a filmet Bécsben, habár itt nem IMAX-ben, és feltételezhetően nem hatalmas kasszasikernek örvendve vetítik, hanem a legkisebb és legspeciálisabb művészmozikban.

‘83 TESTKÖZELBŐL

Amiket fentebb leírtam, arról nagyjából fogalmam sem volt. Becsületes zenei újságíró módjára teljesen tudatlanul ültem be a filmre a Filmhausban, vakon bízva a marketingesekben, miszerint ez minden idők legjobb koncertfilmje, de legalábbis arra alapozva, hogy szívesen hallgatok jó zenét másfél órán keresztül. De arra jutottam, hogy tényleg nagyon jó.

A Stop Making Sense messze túlmutat a koncertfilm műfaján. Jonathan Demme és az operatőr Jordan Cronenweth (Blade Runner) egy alapvetően hálátlan (unalmas?) műfajt formáltak át valami teljesen újjá, ami önálló művészeti termékként is megállja a helyét; nem kell hozzá Talking Heads rajongónak lenni ahhoz, hogy teljesen beszippantson a film. Gyönyörű képekkel van tele, és egy komplett narratívát vezet le. Nem utolsó szempont a zenekar színpadi jelenléte sem. Ez a film nagyon humoros. David Byrne evokatív rongybaba-mozgáskultúrája egy pillanatig sem hagy unatkozni, és még nézni is kimerítő, ahogy a zenekar tagjai egy majd’ félmaratoni távot lefutnak a koncert alatt. A végeredmény másfél óra tömény vidámság.

Nagyon jót tesz a filmnek a mozikörnyezet, úgyhogy mindenkit arra biztatnék, ha lehetősége adódik rá, mindenképpen így nézze meg, különösképpen, hogy a remasterelt audiónak is elégtételt tegyen. A moziteremben elég hamar úgy éreztem magam, mintha valóban jelen lennék a koncerten (extra kényelemben és kilátással). A Burning Down the House után a közönség félszegen elkezdett tapsolni, fütyülni, amelyet aztán az egyes számok után, változó intenzitással végig gyakoroltak. A social media platformokon találni dokumentációt olyan IMAX vetítésekről, amelyek teljes jogú bulikká alakultak a vászon előtt táncoló közönséggel. Ez esetemben viszonylag szerencsétlen lett volna, hisz a moziterem adottságaiból eredően nagyjából a fele vásznat kitakarták volna a testek, úgyhogy mindenki ülve maradt; de egyébként is, osztrák közönségtől ez a fajta felszabadultság már épp elég meglepő volt. 

AZ ÖRÖKSÉG

Persze a A24 restaurációs akciója felhúzható a manapság jellemző “revivalist”-kultúrára, noha egy jobb terméke, mint a sokadik Star Wars-spinoff. Ennek ellenére a Stop Making Sense egyáltalán nem érződik öregnek és porosnak, mert talán nem is érződhet annak a közös zenélés, vagy a kollaboráció transzformatív erejének egy ilyen szép ábrázolása. 

Sokban köszönhető ugyan az A24 PR-jának (és általános “Gen Z filmbro go-to stúdió” státuszának), de akkor is beszédes, hogy az észak-amerikai régió első heti vetítésein a közönség 60%-a, hozzám hasonlóan, 35 év alatt volt, és akiknek több mint a fele még sosem látta a filmet. A bécsi vetítésen talán nagyobb arányban voltak jelen a saját fiatalkoráról nosztalgiázó nézők, de azért bőven történt generáció-keveredés, amit jó volt látni, meg hát részt venni benne.

A stúdió gondozásában, május 17-én megjelent egy 16 számos tribute album is Everyone’s Getting Involved: A Tribute to Talking Heads’ Stop Making Sense címmel, amin olyan világsztárok szerepelnek, mint Miley Cyrus, vagy a Paramore. A fiatalok elérését célzó PR húzásnak ez is nyilván jó, de zeneileg nem sok izgalmasat tartalmaz. Claire Biddles a Guardian-en megjelent véleményét osztom:

“It feels telling that the LP is listed as a “collectible” on A24’s website: Stop Making Sense is one of the most miraculous works of art of the 1980s, but Everyone’s Getting Involved is just content.”

Mindenesetre legalább a Badbadnotgood-Norah Jones közös feldolgozás, különösen ilyen közegben, egy igazán epic zenetörténeti momentum.

A képek az A24 oldaláról származnak (1, 2)

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.