Mert hogy mi is az a punk? Zene, világnézet, állapot? Egyszerre mind vagy egyik sem? Ahogy a kötet címe is sugallja, a punk sosem az, amit mások annak mondanak, hanem mindenkinek valami egészen mást jelent, máshonnan ered a vélt vagy valós punkságát tápláló dühe, elkeseredettsége, másféle szűrőkön keresztül dolgozza fel és alakítja át az őt érő ingereket. Nincs egyetemes, mindenki igényeinek ugyanúgy megfelelő definíció, hanem ahány punk, annyiféle.

Hogy megértsük és értelmezni tudjuk a magyar punkot mint jelenséget, meg kell értenünk, hogy honnan ered, és hogy hogyan lett a punk egy, az egész világot túlzás nélkül felforgató jelenség.

A műfaj nevével éppen csak hogy tisztában lévő, és azt nagy általánosságban mindenestől elítélő nagyérdemű úgy tudja, hogy a punk az Egyesült Királyságból eredeztethető. Valóban onnan indult a glóbuszt meghódító útjára, de a valódi gyökereket a tengerentúlon kell keresgélni. A hatvanas évek ellenkultúrájának bűvkörében felcseperedett, de abból már régen kiábrándult művészek munkásságában. Olyan, úgynevezett proto-punk együttesek lemezein, mint a Andy Warhol-féle Factory-ban kitenyésztett, Lou Reed és John Cale által vezetett The Velvet Underground, de említhetném a kevéssé ismert, de a punkspektrum avantgárdabb végén tevékenykedő Pere Ubu elődzenekarát, a Rocket From The Tombs-t is. De ott van a punk egyik keresztapjaként is ismert, ember alakú földönkívüli, egy bizonyos Iggy Pop, és zenekara, a The Stooges. És természetesen: a Ramones. Továbbá említhetnénk a hatvanas évek olyan surf-zenekarait, mint a The Ventures, és a hatvanas évek zenéinek pszichedéliáját karcos gitárokkal összekutyuló garázsrock bandákat, mint például a The Sonics. És nem feledkezhetünk meg az olyan, mindennek fricskát mutató, avantgárdabb felfogású művészekről sem, mint Frank Zappa, illetve Captain Beefheart és az őt kísérő The Magic Band. Ők mind egy bizonyos szintig felelősnek tekinthetők minden, keményebb műfajok engedetlen zabigyereke, a punk megszületéséért.

A mindenki által ismert, fő hullám viszont valóban az Egyesült Királyságból eredeztethető, de az angol punkok dühe már sokkal kevésbé absztrakt problémákra adott válaszreakció, hanem egy elszegényedett, munkát találni, vagy abból magát eltartani képtelen generáció dühös válasza a társadalom negatív tendenciáira. Az önnön kilátástalansága felett érzett, tehetetlen dühtől fortyogó fiatalság nem volt képes többé azonosulni az olyan, akkoriban népszerűségük csúcsán lévő, progresszív rockzenekarokkal, mint a Pink Floyd vagy a Led Zeppelin. Nem tudtak mit kezdeni a végtelenségig nyújtott dob- és gitárszólókkal, nem találtak kapcsolódási pontokat az absztrakt szövegvilággal, még kevésbé az ezt a zenét művelő, gazdag, celebstátuszt élvező zenészekkel. Új inger kellett. 

Gyorsan készen lett az új recept: repetitív, gyors és primitív ütemek, két-három erőteljes akkord, pattogós basszus, elóbégatott világfájdalom, minden hagyományos polgári értékkel, a hatalommal (és magával a monarchiával) való, inherens szembeszegülés, minden körülmények között kitartott középső ujj, bele mindenki arcába. Ezen vonal egyik legkiemelkedőbb, bár messze nem a legjobb képviselője, minden, a műfajjal éppen csak ismerkedő miheztartási pontja pedig az ügyesen marketingelt, már megszületése pillanatában kiárusított, közben mégis érvényes Sex Pistols, akikről valószínűleg tényleg mindenki hallott. 

Örök vita tárgya, hogy a Sex Pistols mint jelenség, vajon milyen mértékben volt valódi lázadás, és mennyire a háttérből a zenekart mozgató Malcolm McLaren előrecsomagolt terméke. Nem is beszélve a Vivianne Westwood designer által megalkotott punk-kinézetről, aminek a Sex Pistols az egyik prototípusa volt. Nekünk nem tisztünk ezt eldönteni, és utólag talán már nem is érdekes. A fontos, hogy a Sex Pistols, mint a szcéna legnagyobb, legnépszerűbb és leghírhedtebb bandája, egyenes ágú előfutára és első számú üzemanyaga volt a vasfüggöny mögött lassacskán szaporodó punkok máshonnan eredeztethető, külön bejáratú, de a nyugati kollégáikkal rokon, tehetetlen dühének, nem kis részben azért is, mert a keleti blokkban az ő zenéjük volt a legkönnyebben hozzáférhető. 

A fővárosi Trottel Records nevét képtelenség kikerülni, ha a magyar underground-ról beszélünk, a ’90-es évek hajnalán indult kiadót Asztalos Ildikó és Rupaszov Tamás alapította, akik közül utóbbi az azonos nevű, punk és hardcore gyökerű, de különféle műfajok közt szabadon kalandozó Trottel zenekar mozdulatlan mozgatója is. A Trottel Records ezzel Magyarország egyik legrégebb óta töretlenül működő, független lemez- és könyvkiadója, amely már indulása pillanatában zászlajára tűzte nemcsak a hazai punk, de a hardcore és az alternatív szcénák hagyatékának gondozását, egyben pedig lehető legszélesebb körű archiválását is.

Amikor Dragojlovics Péter, az azóta már megszűnt passzio.hu szerzője megkereste Rupaszovot 2023 nyarán húsz nagyinterjúval, hogy azoknak valamilyen alternatív publikálási lehetőséget találjon, még nem sejthette, hogy az néhány héten belül egy, a Kádár-korszak punkéletét megörökítő riportkötet ötletévé fog érni. A végtermék egy 400 oldalt is meghaladó, masszív könyv lett, ami sokkal több szimpla történetmesélésnél. Rupaszov bevonta a nagyszabású projektbe Ács-Tari Bélát, Szabó Lehelt, Szabó Balázst, Rácz Mihályt, Máté Zsuzsát, Vizler Tibort és György Zoltánt is, hogy segítségére legyenek a hihetetlen mennyiségű emlék és nyersanyag könyvvé gyúrásában. Ezen felül Rupaszov, aki maga is a Kádár-kori punkszcéna szerves része volt, rengeteg akkori zenészt is felhajtott, ami már önmagában amiatt is elképesztően nagy feladat, mert a Kádár-kor egykori kultúrpolitikája igyekezte a lehető legszigorúbban, csírájában elfojtani a punk hazai térnyerését. Emiatt pedig rengeteg olyan egykori zenekar is létezett, amik sosem jutottak akár csak egy demo felvételének lehetőségéhez sem. Nem beszélve azokról, akik már a ’80-as évek közepére vagy felhagytak a punkléttel, emigrációba kényszerültek, vagy egyszerűen csak inkább a disszidálást választották. Ahogy a QSS-os Barangó énekelte:

“Homlokunkon ott a vízjel, s tudatunkba tetoválva
Leninista eszmerendszer fejlődésünk netovábbja
Nem maradt ránk semmi, csak ehetetlen moslék
Pofánkat kitömni előrágott eszmék
El innen
El innen
El innen a francba!
Nem marad majd semmi utánunk e szarból
S mindegyikünk tudta, hogy a szarért harcol
El innen
El innen
El innen a francba!”

(QSS: El innen, 1985)

A megkérdezettek között szerepelnek olyan, szélesebb körben, a szubkultúra falain túl is ismert nevek, mint Bárdos Deák Ágnes a Kontroll Csoportból; az újságírói karrierje és irodalmi munkássága mellett jelenleg a Csináltad már rabbival? néven futó formációban játszó Para-Kovács Imre; az egykor a BTK-ban játszó Vörös Zoltán, aki később a Headbanger nevű, keményzenékkel foglalkozó budapesti üzletet alapította. Nem utolsósorban pedig a világhírű festőként, de regényíróként és a Tudósok zenekar agyaként is ismert drMáriás. De zenészeken kívül megszólal például Ifj. Nagy Gyula, akinek édesapja alapította a mozgalom egyik fellegváraként ismert Fekete Lyuk nevű, a szubkultúrán belül világhírűnek számító klubot, és Izsák Attila, aki a korszak feltétlen rajongója és egyik legmegátalkodottabb dokumentátora. Kivesézésre kerül a CPg és az egykori popcézár, Erdős Péter közötti kölcsönös ellenszenv, a „felszólalás a szennyhullám ürügyén” és a meginduló punkperek. Megtudjuk, ki volt Lucile Chaufeur, vagy közismertebb nevén Lucy, és hogy hogyan készült el az East Punk Memories című, egyedülálló dokumentumfilm a vasfüggöny mögötti punkok mindennapjairól. És természetesen maguk a szerkesztők is leülnek a mikrofon túlsó végére néhány szóra. Az egy-két oldalas villáminterjúk, az akár tizenöt oldalra rugó, mély beszélgetések, különféle dalszöveg-foszlányok és korabeli cikkekből közölt részletek közötti szüneteket pedig döbbenetes mennyiségű, az olvasók számára eddig jórészt ismeretlen fotókkal, korabeli flyerekkel és plakátokkal töltötték ki. 

Fontos erénye a kötetnek az is, hogy egy percig sem próbál egyértelmű definíciót erőltetni a punkságra, hanem a rengeteg megszólított alany ezerféle emléke jelenik meg ezerféleképpen, nincs semmiféle narratív vezérfonál. A Nem az a punk, aki… nem csak amiatt elképesztő könyv, mert általa az ilyen, tárgyi bizonyíték híján csak egyes, egyre fogyó emberek emlékezetében létező bandák is halhatatlanná válhattak, hanem azért is, mert tényleg átfogó képet ad a szubkultúra életén túl magáról a Kádár-korról is. 

De persze elsősorban a bandákról. Kezdve az olyan, viszonylag közismert, és sok átalakuláson keresztülment, de a néhány esetben még a mai napig is létező zenekaroktól, mint a már említett Tudósok és a CPg, a Vágtázó Halottkémek vagy az Európa Kiadó, a már csak mélyebben érdeklődők számára ismert neveken át, mint mondjuk a Lavina, az ETA vagy Modells, egészen az olyan, szinte már legendaszámba menő, tiszavirág-életű együttesekig, mint a Temetkezési Vállalat, az Ideges Dögevők, az Inkubátor, és ezen hangzatos, tökéletes zenekarnevek sorában az én személyes kedvencem, A Gyáregységparancsnok Reggelije. Mindent összevetve mintegy száz zenekarról tesz említést a kötet, olyan határon túli képviselőkkel együtt, mint a Prljavo Kazalište, vagy a csallóközi Total Chaos.

De a könyv nem egyszerűen csak lajstromba veszi ezeket a zenéket és elkövetőiket. Mivel a könyv szerkesztői egytől egyig magától értetődően fanatikus rajongói, nem egy esetben pedig formálói is az éppen tárgyalt szubkultúrának, a megkérdezetteket nem egy kaptafára sorozzák meg ugyanazokkal a kérdésekkel, hanem éppen ellenkezőleg, mindenki a leginkább személyre szabott, egyenesen hozzá költött kérdéssort válaszolja meg, ami miatt ez a könyv a hazai punk történetén túl milliónyi, egymással szimultán létező, némely esetben egymásnak egyenesen ellentmondó emlék csokra. Különféle felfogások jelennek meg, a pesszimistábbja az utolsó szovjet baka kivonulása után indokolatlannak látja a lázadó én életben tartását, közben pedig vannak, akiknél ez az egész egy életre szól. Van interjúalany, aki nincs is teljesen tisztában a saját hozzáadott jelentőségével – és van, aki éppen ellenkezőleg, érezhetően igyekszik kitölteni az őt övező legendák talán kissé bőnek bizonyuló kereteit. És olyan is van, ahol a kérdező jobban emlékszik a szóban forgó dologra, mint az interjúvolt. Anekdota-füzér, ami tulajdonképpen a szimpla kronológia kivételével egészen a hetvenes évek végétől kezdve mindenfajta komolyabb stilisztikai megkötés nélkül beszél és sztorizgat a korszakról és az azt körülölelő atmoszféráról, dühről, csalódottságról és kesernyés reményről. Ahogy Márton Attila, alias Tizi, a Tizedes és a többiek és a Bandanas feje mondja: „Én a rendszerváltáskor bizakodó voltam, hogy jobb lesz, aztán k*rvára nem lett jobb”. Ő egyébként azon kevesek egyike, akik a mai napig életben tartják az igazi magyar punkot, idén egy közös albumot is kihozott a QSS-os Barangóval Nemzethy Delírium címmel. Ennek a hőskornak a zenéiből a mai napig táplálkoznak olyan kortárs magyar punk zenekarok, mint a Norms vagy a Juggler.

A Trottel Records eddig is bőszen archiválta a korszak zenéit, lásd az elmúlt években megjelent Pajtás, Daloljunk című válogatás-sorozatot, nem is beszélve a magyar punk csajokat bemutató Riot! Women from The Hungarian Wasteland címre keresztelt, kétalbumnyi válogatásról, teret adva olyan friss előadóknak, mint a Plüssnapalm, Piresian Beach vagy a Palánta, de kétség sem férhet ahhoz, hogy ezzel a kiadvánnyal megkoronázták saját, eddig is tetemes életművüket. Grandiózus szerkesztői munka, kimerítő vállalkozás a könyvet tető alá hozóknak és az azt elolvasóknak egyaránt, de erősen ajánlott nekiveselkedni.Mert, hogy visszatérjünk a cikk elején feltett égető kérdéshez: mit is jelent punknak lenni?

A punk egyszerre csordához tartozás és egyéniség, önkifejezés, stílus; reszelős, hangos és primitív, hüllőagyra ható zene; soha véget nem ér(het)ő lázadás; de közben akár a munkás és az értelmiségi rétegek közti kulturális kapocs (vagy akár az is lehetett volna). Hedonizmus, nihil, szabadság, szolidaritás. Hogy a már említett Bárdos Deák Ágnest hívjam a frappáns végszóhoz segítségemül, punkság ritka pofátlanul visszakérdezni, hogy mégis „ki mondja meg, hogy rossz vagy?”

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.