Lyka, 2021. május 5.

A NIMFA a tavaly megjelent Lena folytatása. Ha a liner note nem emítené, akkor is érezhető lenne az az erős, film-noir-szerű narratív jelleg ami végighúzódik a két lemezt alkotó témákon. Ahogyan a When God Divided By Zero (Lena) motorikus vezérmotívuma összekacsint a Heloise (NIMFA) körkörös leadjével annak mentén kirajzolódni látszik egy családfa. Ezt a párbeszédet csak fokozza a két kiadvány vizuális megjelenése. A két lemez tudja mi akar lenni, ami a jelen fragmentált, dezorientált, instagram esztétikával felütött hétköznapjainkban számomra üdítőleg hat. Persze lehet csak megöregedtem a covid alatt, de ha az ember leül, felteszi a fejhallgatóját és figyel, akkor egy hatásaiban gazdag, ugyanakkor szuverén zenei világ fültanúja lehet, amely elemeiben megidézi Delia Derbyshire rádiós kísérleteit, a Cecil Taylor Unit free-jazzét vagy a hetvenes évek krautrockját. A kortársak közül eszembe jut a lisszaboni Ondness és az ő perkusszív poliritmikája, Yoshinori Hayashi és az Ambivalence lemezén hallható dubbal és jazzel dúsított house vagy Beatrice Dillon minimalista dob kísérletei, a The Blizzard tetején pedig mintha Colin Stetson fújná, míg a hirtelen meginduló cinek lezárás helyett új fejezetet nyitnak a történetben. A történet ebben az esetben a kulcsszó, hiszen az a lemezek (és Laurine Frost) sajátja, az összetevő, ami mentén ez a stilisztikai koktél működésbe lép. (ipapa)

Ideologic Organ, 2013. augusztus 26.

Rózmannról először talán októberben hallottam, S küldte át nekem ezt az albumot, majd A-val beszélgettem róla a Trafóban: mindketten nagyon elismerően beszéltek róla, és mivel ritkán van olyan hogy egyszerre két ismerősöm is lelkesen ajánl egy albumot (ami aztán nekem is bejön), ezért aztán nagy érdeklődéssel kezdtem utánanézni Rózmann munkásságának.

Sok bizonytalan forrásból sokféle információval találkoztam, amik közül az alábbiak tűnnek biztosnak: Rózmann Ákos 1939-ben született és 2005-ben halt meg, valamikor a 70-es években Stockholmba költözött, élete legtöbb munkáján pedig haláláig itt dolgozott, különböző helyszínekre installált stúdióiban. Az Images of the Dream and Death (Bilder inför drömmen och döden) alapszerkezetén is a 70-es években dolgozott, amelyből aztán négy verzió is rögzítésre majd kiadásra került (1978-ban, 1986-ban, 1991-ben majd végül 2001-ben), amelyek mind a stockholmi Elektronmusikstudio-ban (EMS) kerültek komponálásra, és felvételre. Jelen cikk (és a linkelt bandcamp player) a legutóbbi felvételt tűzi ki tárgyának. (…) (voremen)

Olvasd tovább

Az album hátborzongató atmoszférája és zsigerekig ható, svéd áramszüneteket és farkasordításokat idéző hangulata egy olyan világot mutat be, amelyet mai szavakkal talán a “darkambient” vagy “indusztriál” kifejezésekkel lehetne leírni. Itt viszont nincsenek nagyívű, horrorfilmeket idéző visszhanghatások vagy dübörgő basszusok – van helyette viszont kopottabb, zörgősebb, gerjedésekkel tűzdelt, hallhatóvá tett elektromosság. Az említett EMS azért is fontos tényezője az albumnak, mert Rózmann itt olyan elektroakusztikus hangszerekkel és analóg szintetizátorokkal dolgozott, amelyek nem csak a 70-es években, hanem még igazából manapság is ritkaságszámba mennek (Serge és Buchla modulár rendszerek), az általuk létrehozható szónikus világban rejlő lehetőségek pedig lényegében határtalanok.

Az Images of the Dream and Death-t szerintem bátran nevezhetjük az egyik első magyar noise-nak, vagy egy nagyon egyedi, sisterségekből és imitált sóhajokból összeálló 2 órás kompozíciónak is. Zörejszerű dulakodások, vad pulzálások, elfúló sikolyok, amelyek hallgatásakor Lustmord is csak bőszen jegyzetel. Benyomásaim szerint az album abszolút megközelíti azt a fajta érzelmi bevonását a hallgatónak, amit például a The Disintegration Loops 9/11-hez kötődő, vagy az Everywhere at the End of Time demenciáról beszélő zenéi is hoznak. Rettegést, szorongást és mélységes lesújtást tud nyújtani az album, miközben az organikusan, ruganyosan egymáshoz feszülő, súrlódó hangok palettája egyszerre lenyűgözi és elborzasztja a hallgatót.

Műhely, 2021, szeptember 20.

Nem véletlenül szokták letechnózni zenei alműfajok egy egész sorát, amikor nincs idő vagy igény fejtegetni, hogy miről van szó pontosan. A techno olyan mint a statisztikai normál eloszlás, az elektronikus zenei ősműfaj, aki nem akar rá hasonlítani, az is techno. Talán ezért is olyan megnyugtató, amikor vegytiszta technót hallgatunk, végre nem kell mellébeszélni, melléhallgatni. És emiatt nehéz is dolga az ilyen zenének, mert ahogy nem könnyű letűnni, nehéz kitűnni is. A Fluid Bodies esetében, a Műhely társalapító Obwigszyh-nak sikerül az utóbbi, a trekk egyszerre koszos (nekem helyenként egy régi Metasplice lemezt juttatott eszembe), könnyed (valami éteri cimbalomjáték), és vészjósló (hitchcocki húrcincálás). Well done. (gammaw)

EXILES, 2021. december 8.

Azt már 2000-es évektől kezdve megszokhattuk, hogy egyre inkább teret nyertek az elektronikus zenélésben a kizárólag számítógépet/laptopot használó zenészek, akik mind komponálásban, illetve előadásban is csak a gépükre hagyatkoznak. Aránylag újabb hullám viszont a 2010-es évek második felében elindult live coding / algorave mozgalom, ami két szempontból is érdekes. Egyfelől azért, mert programozási nyelveket felhasználva valós időben, parancsokkal és algoritmusok futtatásával történik a kompozíció és az előadás, lényegében egyszerre. Másfelől pedig azért, mert a kapitalista valóságunktól távolodva az algorave zene törekszik a transzparenciára, nyílt forráskódra és arra, hogy az általuk használt szoftverek és az ehhez társuló tudásanyag mindenki számára hozzáférhető legyen.

Kidwar új albuma is a fent említett live coding megközelítésű zene, ami benyomásaim szerint inkább eszköz, mint műfaj: zsánermegnevezésnek talán tényleg helytállóbb a juke és breakbeat jelzőket használni. Már csak azért is, mert szinte trekkenként változik az album iránya, van ugyanis finom atmoszférikus intro, hajnali rave-eket idéző döngölés és a szerintem legizgalmasabb, egymásba tekeredő dobpatterneket és azokat manipuláló algoritmusok munkájából fakadó, folyton változó dekonstruált klubzene is. Legkedvesebb pillanataim ennek megfelelően a goldfish-ből kinövő ámenbrékezős szétszabdalások, miközben folyamatosan ott csilingel a háttérben valami kis barátságosan úszkáló dallamocska; vagy a grassland-ben milliónyi sample-t halmozó és hajigáló, minden bizonnyal nagy processzorigényű számítássorozat. (voremen)

Zabra, 2021. november 24.

Makay Anna egy elég aktív és termékeny évet tudhat maga mögött: ismét rendszeresen koncertezik a MA’IWA nevű projektjével, az AZVLM tagjaként közreműködött a Pacekos Banda első megjelenésén, kihozott egy izgága, önfeledt albumot márciusban (Andremodor Modaleda), amin tőle nem megszokott módon elég sok dobgéphasználat volt – és ezek csak a zenei vonatkozású munkái voltak, az összes tevékenységének pontos számbavétele (pl. Dűlő podcast) attól tartok szétfeszítené jelen cikk formai képességeit, így ezektől most eltekintenék.

Annának mindezeken felül még egy újabb kiadvány kihozására is volt ideje november végén, ami a lisszaboni Zabra gondozásában jelent meg. Az Ignora-t a korábbi MA’AM kiadványokhoz hasonlóan Anna jellegzetes énektechnikái, hangmanipulációi és nemlétező nyelveken történő kántálásai határozzák meg. Amiben viszont újdonságot mutat az album az az, hogy az eddigi albumokhoz képest az Ignora sokkal inkább mutat be egy lecsupaszított, minimalistább világot, ahol az ének, vagy éneksávok saját magukkal lépnek kölcsönhatásba, a többi hanghoz képest dominánssá válnak, az instrumentális és elektronikus elemek pedig visszafogottan a háttérben maradnak. A fiktív nyelv expresszivitása a korábbi anyagokohoz hasonlóan itt is egy plusz érzelmi töltetet képes adni a számokhoz, érdekesség viszont hogy az első számban valójában megjelenik a magyar nyelv is. Ezekben a sorokban egyfajta organikus, transzhumán vízió jön létre, ahol a testiség, érzéki benyomások és természeti matériák összeolvadásáról van szó – mielőtt pontosabban elolvastam volna a szöveget, azt hittem hogy egy népdal interpretációját hallom. Ezek után viszont már még jobban szeretném, ha élne és virágozna valamelyik megyénk eldugott közösségében a hungarofuturista népköltészet.

Pro tip: Ha tükrözitek a kiadó honlapján az alternatív borítót, akkor unlock-olhatjátok a szövegeket. (voremen)

Baroque Sunburst, 2021. augusztus 13.

Kivétel erősíti a szabályt, most az, hogy Feloneezy, a szerb juke producer, szerepel ezen a magyar év végi listán. Hiába, annyira fellelkesültem azon a felismerésen, hogy a londoni Baroque Sunburst kiadón idén pár hónap különbséggel jelent meg Haramia Tapes (aka Laurine Frost) a 2017-es Pfunk EP-jének folytatása és az az Axis to Axis EP, amiről most a Rain című számot idézem. Eredetileg az új Haramia Tapes LP-ről ajánlottam volna számot, de aztán meghallottam, hogy írunk egy másik Laurine Frost zenéről is. Szóval, a Feloneezy és a belgrádi csí sztori akkora gem, hogy szívesen leírnám mégegyszer, de a Rain végül is megteszi dalban. #jungle #ambient #belgrád #szajna #2021nyár (gammaw)

📻 Kapcsolódó rádióműsor (MMN radio, 2021. december 22.):