Tavaly mindenemet odaadtam volna egy értő összehasonlító elemzésért, amelyben Errorsmith  Superlative Fatigue-jét összeeresztik Equiknoxx Colón Man-jével. Mindkét lemez a dub, dancehall újraértelmezésére tett ragyogó kísérlet, s míg az egyik (Equiknoxx) valahogyan bentről kifelé, a hagyomány felől halad a technológia (FruityLoops, Ableton) által felszabadított (?) multikulturális (anno Colón Man jelzővel illeték az első külföldön, főleg Közép-Amerikában munkát vállaló jamaicai munkásokat) jövő felé, a másik (Errorsmith) épp az ellenkező irányba tart, az említett ritmikai hagyományt mint formát és felületet -persze egy nagy adag humor kíséretében- tulajdonképpen egy termék (a lemezen minden track a az Errorsmith aka Erik Wigeand által fejlesztett Razor szoftverből jön) prezentálására használja. Az iparosított tánc zene, a pop, a globális felől kacsintgat a lokális felé. Ezek a tendenciák nyilván nem tavaly kezdődtek, végtelen számú példa van arra, hogyan talál inspirációra a fehér ember az egzotikusban. Számomra mindkét világ izgalmas és élvezetes, míg az egyik dope, addig a másik herzig. “Na de mégis hogy jön ez ide?”-kérdi teljes joggal az olvasó. Hát úgy, hogy ennek a két világnak a keresztmetszetén található a bristoli Bokeh Versions (Jay Glass Dub, Seekersinternational) vagy a Low Jack fémjelezte párizsi Edition Gravats label is. Az említett műhelyek a fentebb taglalt kultúrkoktélból a legjobbat keverik ki neked (nagyon ajánljuk Carval Tarek – Nation De La Boue kaziját is), beatek ügyében ezek nem tudnak hibázni. Múlt évben jött ki az angol kiadónál Low Jack és Time Cow (ő az Equiknoxx producer duo egyik fele, egy újabb kapocs) split mixtapeje, ami olyan remekül sikerült, hogy a napokban Phillippe Hallais (Low Jack), immáron a saját zászlaja alatt, ki is vágatott pár beatet vinylre, hagy játszanak vele a dj-k is (jól el is ment mind 200 db-ot gyakorlatilag 2 nap alatt). Sok dub pici indusztriál, nagy zengetések, füstösen ropogósan, észre sem veszed és már a bőröd alatt mászik yummy.