Eredeti cikk: “Lo-Fi House — Die Revolution frisst ihre Kinder“ (Groove)
Szerző: Cristina Plett
Fordította: Czekmeiszter Ferenc

A FACT magazine írt róla, a Mixmag az év trendjeként identifikálta és a Bandcamp is felkapta magazinjában a témát: a lo-fi house 2016-ban mindenütt jelen volt. Az irányzat aktuális képviselői elég „catchy”-k – különben ki nevezné magát Dj Longdicknek vagy Dj Boringnak és tesz a nagyobb Youtube nézettség érdekében egy fiatal csini Winona Ryder fotót a lemezborítóra? A zenei alapelemeik ezeknek az úgynevezett mém-House figuráknak a hangzatos pad-ek, a hosszú vokál minták, fakó basszusok és lapos hi hat-ek. Hangzásában ezek közül csak az utolsó kettő ténylegesen lo-fi, de ez már elég a megnevezéshez és egy kis hypehoz.

A lo-fi house paletta másik oldalán találhatóak azok, akik lemondanak a pad-ekről és helyette jazzes zongoraszólókkal és meleg dobalapokkal operálnak és a zenéiket peldául a Banoffe Pies-on, Apron-on és a Lehult-on adják ki. Természetesen mindkét megközelítés egy egyszerűsítés, csak az általános irányzatok felismerése végett szükséges. És az általános tendencia a következő: a lo-fi house leelőzte önmagát. A lo-fi, ami az elmúlt évben annyira népszerű és új lett, minden más, csak nem új. Ő a báránybőrbe bújt farkas, deep house lo-fi köntösben, mindenféle zenei innovációt nélkülözve. Hogy meg tudjuk ezt érteni, vessünk pár pillantást a múltba.

2011-et írunk. A Crosstown Rebels-t a Resident Advisor-nál az év kiadójává választották, egy évvel korábban az ugyanitt megjelent “Without You” az Art Department-től az év trackje lett. Együtt a hozzájuk közel álló Hot Creations-szel és Visionquest-tel egy olyan hangzást fémjeleznek ami „számtalan embernek 2011 soundtrackje volt”: kristálytisztán előállított tech-house sok ügyeskedéssel a mély részben, amit deep housenak hívtak és ami főleg „laptopra esküdött”, ahogy Gerd Janson a Groove 2011-es éves visszatekintésében konstatálta. Ez az áramlat a digitalizáció lehetőségeit használta, amelyekkel a 21. század betört és amik most rendelkezésre álltak. Azonban sokaknak ez a hangzásesztétika túl steril, tökéletes és letisztult volt, röviden: túl hi-fi. Egy ellenirányzat prognosztizálható volt.

Ez az irányzat kezdetben Észak-Amerikából jött: az elsők között a 2010-ben indított L.I.E.S. kiadó volt New York-ból. Már a korai kiadványok is egy nagyon karakteres hangzást mutattak, amely a deep house konszenzustól merőben eltér: nyersség, torzítás, zörgés és kaparászás, kikopott és összemosott hangzás. Röviden, egy hangzásminőség, ami egy tönkrement lemezre, hangrendszerre vagy mindkettőre egyszerre emlékeztet. Az ellentéte a részlethű hi-fi hangzásképnek, és ezáltal lo-fi.

Fokozatosan terjedt a hangzás: Huerco S és a Proibito-alapító Anthony Naples korai, központi képviselők voltak, Opal Tapes, The Trilogy Tapes vagy a White Material, csak pár a kiadók közül. Az utolsó három példán is megmutatkozik, hogy mi egyesíti ezt a niche-t, a karcos hangzásától eltekintve: a fizikai hanghordozók iránti vonzalom. A White Material kezdettől fogva csak limitált nyomásokat csinált, a L.I.E.S. kezdetben vinylt, az Opal Tapes vagy a The Trilogy Tapes, nyilvánvalóan, kazettákat adott ki. Az irányzat 2012-ben aztán Ben UFO által önkéntelenül megkapta az „Outsider House“ nevet. Azért mert a noise és ambient hatások miatt nem csak a zörgő hangzás különböztette meg a zenét.

Mai perspektívából nézve nem igazán véste be magát a köztudatba a megnevezés, talán mert van benne egy jelentés, amely a növekvő népszerűséggel érvénytelen lesz. A kívülálló csak addig kívülálló, amíg a status quo-n kívül található. De a lo-fi house egyre jobban inkább belenőtt a status quoba, ahogy például a L.I.E.S. körül kialakult egy hype. 2012-ben, csak egy évvel a Crosstown Rebels után, a Resident Advisor ezeket a kívülállókat választotta az év kiadójává, miközben a Crosstown Rebels ugyanebben az évben teljesen eltűnt a listáról.

2013 őszén megalakult a következő hypeolt lo-fi kiadó, a Lobster Theremin. Az első EP, az Equation gyorsan elfogyott a polcokról és szépen egyengette Palms Trax karrierjének útját. Hasonlóan a L.I.E.S.-hoz, a Lobster Theremin is egy folyamatosan termelő release gépezet: egyedül 2016-ban 31 release-et adott ki a new york-i kiadó, fő- és alkiadókon keresztül, a Lobster Thereminnek 21-re futotta. De miközben a L.I.E.S. azóta is mindenféle hatásra reagál a zenéik megjelentetésében, amelyek hangzásban és szellemiségben is kívülálló módon nyersek, addig a Lobster Theremin szépen lassan kiegyengette magának az unalmas lo-fi deep house-hoz vezető utat, amely az előző években dominált. De hogy történt mindez, mi teszi ezt a hangzást több mint egy-két vinyl rajongó számára vonzóvá?

Végső soron senki se láthat a hallgatók lelkébe, de több ok is felfedezhető. Mindenekelőtt a legnyilvánvalóbb: ha a tökéletesség általánossá válik, nem tűnik ki többé és ezzel elveszti a vonzerejét. Éppen ez történt: a digitális hang-perfekció általánossá vált. És hol találhatunk valami újat és innovatívat? A technológiai előretekintés a jövőbe már csak a digitális haladás további fokozatait mutatja, akkor inkább tekintsünk visszafelé. Ez a visszapillantás a rögös hangesztétikában nyilvánult meg, amely egy olyan érába vezet vissza, amelyben a hangzás minősége még pénz kérdése volt.

Es lám: a zene eltalál egy ideget. „Nosztalgiakitörések gyakran következnek forradalmak után”, írja az irodalomtudós Svetlana Boym, és a 21. század forradalma a digitalizáció és az Internet voltak. A lo-fi egy kifejezése ennek a nosztalgikus érzésnek, amely az élet más területein is megfigyelhető. A fényképészetben peldául: miközben már majdnem minden háztartás rendelkezik egy digitális kamerával, addig az Instagram a retro esztétikához nyúlt vissza és tette okostelefon alkalmazások számára is elérhetővé. A vállalkozás sikere is mutatja, hogy az emberek nem HD felvételeket szeretnének a valóságról, hanem lágyan rajzolt képeket, amelyek difúz érzelmeket közvetítenek.

Az érzelmek emberiek. Pontosan ezeket az emberi tulajdonságokat emeli ki a lo-fi még egy másik módon is: a hiba által. A lo-fi hangzásának fő esztétikáját a hiba adja meg. Egy széttorzított vokál, a laposan sipító hi-hat – ezek tulajdonképpen hibák. Többek azt gondolhatták az első L.I.E.S. release-eknél, hogy a lemez rossz, mert sok „hiba” volt a gyártás során. Hibáknak nem kellene történniük. De a hibák emberiek is. Ezzel előtérbe helyezik az emberi teljesítményt egy track mögött, amivel életet is lehelnek belé. Az eredmény: hitelesség. Akkor is ha a zenék manapság gyakran digitálisan készülnek és ez a hitelesség szimulált – ez egy tulajdonság, amelyet sokan a deep-house felfutása alatt hiányolhattak.

https://www.youtube.com/watch?v=yoN6yD3ME_Y

De, és itt jutunk ahhoz a paradoxonhoz és végső soron egy zsákutcába, amely a lo-fi sajátja: a hibák nem tervezhetőek. A zsáner növekvő intézményesedésével az eredetileg kemény ellenvéleményből egy sztereotip, mechanikus stílus alakult ki. Egy kis zaj itt, egy kis túlvezérlés ott – csak a kellékek  helyes használata szükséges és kész is a lo-fi track. Ezek már nem hibák többé, amelyek meghatározzák a hangzást, az autentikusság vonzereje elveszett. Ami egyszer innovatív volt, egy stílus lett, ahol most már az újitás ellentéte körvonalazódik. Adódik a kérdés, hogy vajon egy név mint pl. DJ Boring tervezetten lett-e választva vagy ezek a producerek tényleg azt hiszik, hogy valami újat vagy legalább izgalmasat készítenek.

De talán ezen a ponton nincs is már szükség erre. Az első törés megtörtént és új lehetőségek tárultak fel. A lo-fi mint újitás időközben meghaladta önmagát, de létrejött egy új alzsáner, még akkor is ha sok mindent lehet vele kapcsolatban kritizálni – a nem létező sokszínűséget nem is említve. A kulturpesszimizmus mint mindig, most is helytelen: azok számára is, akiknél ez a nem-új 2016-os lo-fi house unalmat vagy diszkomfortot vált ki, van még remény. Kiadók, mint a L.I.E.S., The Trilogy Tapes vagy a 1080p továbbra is hűen képviselik az igazi karcos zenét. Mind hangzásban, mind szellemben, de mindenekelőtt izgalmas zenei élmény formájában.