Register for free to receive our newsletter, and upgrade if you want to support our work.
Tradíciók, helyek, tippek és trükkök zenehallgatáshoz.
A listening bar jelenség
Az úgynevezett listening bar egy japán találmány, mely a zenei kávézók – a jazz kissa és klasszikus zenei meikyoku kissa – tradíciójából fejlődött ki. Ezek a kávézók az intenzív, fókuszált zenehallgatásnak dedikált helyek voltak, ahol kávéval, alkohollal, minőségi hangrendszerrel, és olykor örömlányokkal várták az érkező vendégeket. Az 1920-as években támadt nyugati (zenei) kultúra iránti érdeklődés teremtette az igényt a helyek megnyitására, ahol lehetőség nyílt meghallgatni a tengerentúlról importált jazz lemezeket, melyek túl drágák lettek volna otthoni megvételre. A kávézóknak egy széleskörű lemezgyűjtemény kialakítása is a küldetésük volt, melyeket viszont a második világháború során a legtöbben elvesztettek a bombázások során, így lényegileg az összes ilyen létesítmény megszűnt a háború végére. Később azonban újult erővel tértek vissza, és a trend 1970-es évekbeli tetőzésekor állítólag körülbelül 600 ilyen kávézó is lehetett Japánban, főként Tokióban és Kiotóban; például Murakami Harukinak is volt egy (Peter Cat névvel, a macskája után), mielőtt író lett belőle. A hype a nyugati lemezek, illetve a minőségi, otthoni hangtechnika hozzáférhetőségével, majd a digitális média térnyerésével csengett le, de a tradíció fennmaradt, és a jazz kissa a mai napig létező műfaj Japánban (lásd részletesen “The swinging phonograph in a hot teahouse” – Shuhei Hosokawa, a Sound, Space and Sociality in Modern Japan c. könyvben).
Szóval, a listening bár egy olyan bár, amely ezekkel a kávézókkal közös filozófiát vall, de nem redukálja magát egy műfajra. A klasszikus japán listening bár elemei a prémium hangrendszer, a zenehallgatásra alkalmas tér (és közönség), illetve egy nyitott és minőségi zenei kuráció. A Resident Advisor listening bárokat bemutató videósorozatának egyik állomása az 1989 óta működő, Tokió melletti Hachioji városban található SHeLTeR volt. A videó betekintést nyújt az egyik legrégebbi listening bár mindennapi működésébe, hangulatába és filozófiájába. A vele készített interjúban Yoshio Nojima, a hely tulajdonosa elmeséli a hely történetét és személyes motivációját, amelyből kihallatszik, hogy ez az egész számukra egy teljesen más élmény, mint ahogyan egy londoni, berlini, vagy adott esetben budapesti listening bár tulajdonosi és fogyasztói köre élné meg. Ez is egy olyan ázsiai tradíció, amelybe a nyugat többet látott bele, mint ahogy erre keleten gondolnak.
To be quite honest, this listening movement… I’m surprised by that myself. When I heard the term I wondered, “Did this not exist before now?“
– mondja, ezzel sugallva, hogy Japánban nem megy különlegességszámba a fókuszált zenehallgatás, és az egykor nagy népszerűségnek örvendő zenei kávéházakból kiindulva, az erre kialakított terek sem. Szerényen hozzáteszi:
Pioneer… a Pioneer… I don’t think that applies to me. I’ve only been doing what interests me. I didn’t intend to start a movement. I’ll simply continue doing what I’ve always been interested in.
Az odafigyelő hallgatás problematikája
Valószínűleg semmi radikálisat nem állítok – sőt, valószínűleg kifejezetten közhelyes leszek –, ha azt mondom, hogy a zene funkciója beszűkült, szerepe kellékké redukálódott, a tudatos zenehallgató pedig egy haldokló fajhoz hasonul. Klubba leginkább szórakozni jár a közönség, mintsem érdeklődni, bárba pedig szocializálódni és fogyasztani, amelyhez a zene háttérelemként járul hozzá. A hétköznapok zenehallgatását pedig automatizált playlistek és algoritmuszenék határozzák meg.
Félre ne érts, nincs azzal baj, hogy elsősorban közösségi élményeket keresünk, amelyekben a zene másodlagos tényező. Inkább beszélgessünk jó zenére bárokban, mint hogy egyáltalán ne érjenek új, sokszínű és válogatott zenei benyomások. A zenének társadalmi szerepe van, mindig is közösségi tevékenység volt és rituáléink meghatározó eleme. Nyugaton eltérő igények alakultak ki a zenehallgatás és a közösségi terek iránt, és valószínű, hogy egy japán listening bár hangulatához hasonlót itt csak szigorú szabályokkal lehetne megteremteni. Köztes megoldásokkal, tulajdonképpen a japán filozófia nyugati viselkedéskultúrába integrálásával viszont közelebb kerülhetünk a célhoz. A barcelonai Curtis Audiophile Cafe például listening boothokat alakított ki, ahol a kollekciójuk lemezeit fejhallgatóval hallgathatja meg a vendég a kávéja mellé; a szintén helyi Nicaban pedig a szokásos bárhelyiség mellett pedig egy különálló listening roomot alakítottak ki, amely élő produkciók befogadására is képes.
Here in a Mediterranean city, at some point, people want to chat. That’s alright as long as the music is always the main ingredient. It has to do with the time you’ve invested in a room. In Japan, they’ve devoted their lives to finding the best conditions.
Guille De Juan, a Curtis Audiphile Cafe menedzsere
Kitartóan odafigyelni a zenére nehéz, mint ahogy manapság gyakorlatilag mindenre. Ted Gioila írt egy remek cikket nemrég a dopamin-kultúra kialakulásáról, mely során a zenei élmény először albumokból számokra, majd később másodperces nagyságrendű TikTok-kompatibilis részletekre redukálódott (egyébként ha tennél a dopaminfüggőség ellen, Ted Gioila azt javasolja, hallgass jó hosszú zenéket). A listening bárok a társadalom “eltiktokosodása” elleni küzdelem mintapéldái, még ha nem is feltétlenül ezzel a céllal létesülnek – offline közösségi és kulturális élmények egy koncentrációnak szentelt térben. Ahogy Yoshio Nojima is mondja az előbbi videóban:
“It doesn’t feel like a bar to me, more like a room in my home. It’s not a ‘SHeLTeR’ in the sense of a bomb shelter, but a ‘SHeLTeR’ to recuperate in, to recover. I couldn’t keep pace with the hectic world, that’s partly why I came back to Hachioji. I thought it’d be good to have a place to rest, a place apart from the chaos of the world.”
Yoshio Nojima
A budapesti helyzet
Itthon talán csak a Blutorange indult vállaltan azzal a céllal, hogy japán mintára listening bárrá váljon. Céljuk egy olyan hely kialakítása volt, mely lehetővé teszi a figyelő hallgatást és támogatja a helyi szcénát, zeneileg pedig az experimentális elektronikus zenei élő produkciókra és dj szettekre szerettek volna fókuszálni. A bár 2022 első felében nyílt a Király utcában, ahol meglehetősen rövid karriert futott be. Ha lemaradtál volna, Wágner Gábor cikkéből megtudhatod részletesen, hogy milyen volt: lehetett mezcalt inni, Magnepan hangrendszert hallgatni, és habár a hely térbeli adottságai hagytak maguk után kivetnivalót, többnyire kényelmesen lehetett ücsörögni.
Valamikor 2023 folyamán a Blutorange ködös körülmények között eltűnt, majd később egy Akácfa utcai pincehelyiségben kezdtek el eseményeket szervezni, de ez már nem szolgál számukra állandó helyszínként. Megkérdeztem a Blutorange tulajdonosát, Dima Zverevet, hogy mi állt a költözésük hátterében: amellett, hogy a hely nem teljesített kifejezetten jól pénzügyileg, úgy érezték, hogy a turistákkal teli belvárosi helyszín nem biztosítja a lehetőséget arra a kapcsolódásra a helyi szcénával, amelyre vágytak. Szórakoztató helyszínné formálódott a hely, ami által messzire kerültek az eredeti céljuktól. A Király utcai helyszín megtartása komoly kompromisszumokkal járt volna, így új megoldást kerestek – összeálltak az Akácfa utcai Ruin Brew-val, ahol jelenleg a pincében szerveznek eseményeket pop-up jelleggel. A pince egy betévedő turistáktól félreeső hely, ahol nyugodtan kísérletezhetnek, és ahol a helyi szcéna zenészeivel, vizuális művészeivel, promótereivel kollaborálva tudnak olyan eseményeket szervezni, amelyeket eredetileg is szerettek volna. Az új helyen a zenei kurációért és a koncepcióért Dima és Maria Tiurikova felel. A helyszín kialakítása egyelőre folyamatos fejlesztés alatt van, hogy kényelmesebb helyszínné váljon a vendégek számára; időközben pedig a Dima Grishanov közreműködésével működtetett Blutorange Youtube channelen és egy hamarosan induló kiadón is dolgoznak.
Biztató a Blutorange filozófiája, de mégiscsak elvesztettünk egy jó helyszínt, és egyre fogyóban vannak a zenehallgató helyeink. A Turbina még csak-csak megnyitott, de továbbra is hadilábon áll a környékbeli lakóközösséggel és az önkormányzattal (lásd a Józsefvárosi Önkormányzat 2023. október 11-i fórumát a 40-ik perctől). A Turbina tulajdonosi körén részben osztozó, COVID-csúcsponton bezárt Lärm pedig, hiába lengette be akkor a mielőbbi újranyitást, mostanra nyomtalanul eltűnt a színtérről. A külkerületekben időről időre felbukkanó, tiszavirágéletű technoklubbok pedig nem tudják pótolni ezt a hiányt. Úgyhogy se listening bárunk, se különösebben széleskörű klubozási opcióink, de a listeninget egyenesen megnehezítő bárunk viszont annál több van, és gombamód szaporodnak.
Semmilyen ellenszenvvel nem vagyok a “nem listening” bárok felé. Rengeteg tőke és a programszervezésbe fektetett végtelen energia lenne szükséges ahhoz, hogy egy igazi japán-forma bárt sikerüljön kialakítani, és akkor még mindig ott vannak a korábban említett kulturális akadályok is. Megannyi zenei felhozatalában érdekes bár akad Budapesten, amelyek jellemzően mégis képtelenek megteremteni a figyelmes zenehallgatáshoz szükséges adottságokat. Legtöbbször a belső terek kialakítása, illetve leginkább helyhiány okozza a problémát; de lehetne beszélni nyilván a hangtechnika minőségéről vagy a céltudattalan programszervezésről is bizonyos esetekben.
Az ideát leginkább talán a Széll Kálmán téri Nemdebár vagy Sárkány közelíti meg. Az előbbiben napi szinten, utóbbiban minden hétvégén változatos és minőségi zenei produkciók szoktak megfordulni. A fent említett szindrómákban viszont ezek a helyek is szenvednek: a Nemdebár az este egy pontján a zenehallgatáshoz és a beszélgetéshez is túl zajos lesz, a Sárkány pedig rettenetesen szűkös, így következik be rendszeresen az, hogy mindkét hely közönsége az utcán szobrozik-dohányzik inkább, a dj-k pedig az italért sorbanállóknak zenélnek. A hasonló műfajban működő, nemrég megnyitott Bar Bizarre lehet, hogy meg tudná törni ezt az átkot, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy a nyolcadik kerületi borbárnak az alkalmi háttérzene biztosításán túlmutató törekvései lennének ebbe az irányba.
Egy lépéssel távolabb léteznek azok a helyek, amelyek képviselnek valamiféle zenei filozófiát, de nem elég tágasak ahhoz, hogy kényelmesen lehessen bennük zenét hallgatni. Ilyen mondjuk a régóta üzemelő, Madách téri Telep, mely számos olyan remek sorozatnak ad otthont, mint mondjuk az AIWA Program Issue, a Saigon Hot Soup vagy a Deepin’, de alkalomadtán még jazzkoncerttel is találkozni. Hasonló adottságokkal rendelkezik a frissen nyílt, Margit-körúti Permanens Vakáció is, amely hétvégente platformot biztosít az új dj generációnak. Sajnos ezeken a helyeken sem tud a hallgatásé lenni a főszerep: a terek szűkössége miatt a vendégek (jogosan) épphogy csak a következő sörükért fáradnak be, a csendrendeletek miatt pedig (szintén jogosan) este 10-kor bezárulnak az ajtók-ablakok, a fogyasztó kint marad, a zene pedig bent.
A bárok széles – a még nem klub, de már “bulihelyszín”, és az alkoholt is kínáló kiskávézó között húzódó – skáláján megemlíthetjük még a Központot, Easy Art Space-t, Manyit, Susukát, stb. A lista közel végtelen, és még sincs egy olyan hely jelenleg Budapesten, ahol akárcsak hasonlóval is találkozhatnánk, mint mondjuk Tokióban. Persze, az említett helyek közül egyik sem szeretne listening bár lenni, se nem vallott küldetése bármiféle “listening” élmény nyújtása. De felmerül bennem a kérdés, hogy akkor mégis minek ez a sok dj, szervezkedés, kuráció? Sokkalta érdekesebb szetteket lehet elcsípni az imént felsorolt létesítmények bármelyikében, ahol nem korlátozzák le teljesen a fogyasztói igények a dj-ket, mint ahogy az a kevés maradék szórakozóhelyünkön jellemző – és mi mégsem figyelünk oda.
Mégis mit tegyek akkor, ha valóban zenét szeretnék hallgatni?
Sajnos ez nem az a pont, ahol elárulom, hogy hol van egy szupertitkos listening bár Budapesten, ahova mostantól eljárhatsz átszellemülten zenét hallgatni. És habár a fent említett bárok mindegyikét jó szívvel ajánlom, nem gondolom, hogy erre alkalmasak lennének. Szeretnék viszont alternatívát nyújtani, és bemutatni olyan eseménysorozatokat, amelyek igyekeznek tudatos, közös hallgatásra ösztönözni.
Az egyik, jelenleg is futó program a Gólya eddig hat alkalmat megélt albumhallgató sorozata. Jellemzően nehezebben fogyasztható darabok szólalnak meg ezeken az eseményeken, amelyek meg is érdemlik/követelik a koncentráló hallgatást, volt már például Autechre és Squarepusher album is terítéken. Utolsó eseményükön dgoHn Undesignated Proximate című albumát hallgatták végig közösen a résztvevők, melyet egy vizualizáció kísért, majd kötetlen beszélgetés követett. Az eseménysorozatot szervező Antonovics Marcellt kérdeztem a vizualizáció szerepéről és általános tapasztalatairól.
Úgy látom, hogy már így is épp elég magas az esemény belépési küszöbe, a vizuális tartalom pedig tulajdonképpen egy mankó, amely segítséget nyújt a hallgatóság számára, hogy bizonytalanabb pillanataikban rá tudjanak nézni, el tudjanak merülni benne, ha erre van szükségük ahhoz, hogy végig tudják ülni az aktuális albumot.
Arról, hogy a vendégek miként élik meg a vizuált, azt meséli, hogy többnyire örülnek neki, de a legtöbben inkább csukott szemmel próbálják meg végighallgatni az albumot, és csak párszor igénylik a vizuális segítséget. A vizuálok terén igyekeznek legtöbbször audioreaktívak lenni, ami lehetővé teszi, hogy könnyebbé váljon a zenével együtt értelmezni. A korábbi alkalmakon Marcell volt a felelős a vizualizációért, később pedig Mohácsi Júlia és Bíró Tádé csatlakozott a projekthez, a jövőben pedig szeretnének minél több feltörekvő, fiatal művészt felkérni erre a szerepre.
Egy ilyen albumhallgató esemény első pár percében Marcell röviden bemutatja az albumot, előadót, ezután pedig sötétben, a vizuál kíséretében, a lehetőségekhez képest minél nagyobb kényelemben elkezdik a hallgatást. Voltak alkalmak, mondja, hogy többen állva, dülöngélve, vagy egészen táncszerűen hallgatták az albumot, amelyre természetesen minden lehetősége megvan a hallgatóknak – ha olyan albumról van szó, ő is erre buzdítja az embereket. Igyekeznek csendben végighallgatni az albumot; egy-egy mondat odasúgása a mellettük ülőnek belefér időközben, mert alig hallatszik a hangerő miatt, de egy hosszabban folyó beszélgetés nagyon hangulatrombólóan hat.
A szomorúságtól a zsibbadáson át az örömkönnyekig volt már minden. Sokan a belső világukat és érzelmeiket szokták kutatni, amit a hallgatás vált ki belőlük. Szerintem ez elég jó terápiás eszköz, ha valaki tényleg nyitott az ilyesmire.
Az album után érzésekről, hangulatokról, műfajokról, az album ívéről, vagy akár csalódásokról, meglepetésekről és beteljesült elvárásokról, magáról az előadóról és a korszellemről szoktak leginkább beszélgetni.
Én nem vagyok egy tanult zeneszakértő, én is a közönséggel együtt gondolkodom. Nem is szeretném, hogy ez egy frontális dolog legyen. Végül is nem több a tudásom a hallgatóságénál, így egy nagyon egyenlő viszony van köztünk, ami számomra és szerintem számukra is kifejezetten megnyugtató és baráti hangulatú.
Az első találkozásom a közös albumhallgatás műfajával a Blue Sun sorozata volt a Blutorangeban. A Blue Sun Hanussen (Terra Kontra) és Kozmo D (Moonbase Patel Disco) közös projekje, a virtuális térben egy havi megjelenésű, főként budapesti dj-ket és előadókat felsorakoztató mixsorozat, mely messzemenőbb műfaji megkötések nélkül, a lassabb zenékre fókuszál. A Blutorangeba meghívott dj-k a mixek mellett egy-egy számukra fontos albumot is hoztak, melyeket a helyszínen a vendégekkel közösen, teljes hosszukban meghallgattak. Az események egy-egy adott tematika (legyen az műfaj vagy akár érzés) köré szerveződtek – megjelentek például a jazz, hip-hop és eklektikus hívószavak. Az albumhallgatás és a dj szettek kiegészítik, kontextusba helyezik és megmagyarázzák egymást az este folyamán. A Blue Sun jelenleg sajnos kényszerszüneten van a Blutorange helyzete és a szervezőcsapat felének berlini elvonulása miatt, de a lelkesedésük töretlen – ebben az időszakban is sorra jelennek meg a szelekciók a Soundcloudjukon, és az eseményeket is szeretnék visszahozni a jövőben.
Megkerestem Törkenczy Ármint (Hanussen), hogy meséljen a projektről, és mint szakavatott zenehallgatót, megkérdeztem a hallgatás filozófiájáról is. Elmondása szerint a Blue Sun koncepciója egy fesztiválszezon után született meg, amikor a nyár végére már elegük lett az elektronikus tánczenékből. Rájöttek, hogy sok olyan lemezük van más műfajokból (jazz, ambient, downtempo, art rock, stb.), amelyeket csak otthon tudnak meghallgatni, és ezeket szerették volna közösségbe vinni. Fontos volt számukra, hogy mindenképpen lemezeket játsszanak, mert mindketten szorosan kötődnek a médiumhoz; még Dáviddal (Kozmo D) való megismerkedésük is a Kalózban történt.
Árminékat is a japán listening bárok inspirálták. A sorozat indításakor csak felületes tudásuk volt a műfajról, de azóta egyre jobban elmélyedtek a kultúrában. Először arra számított, meséli, hogy a vendégek, akik eljönnek egy ilyen eseményre, majd csendben, fegyelmezetten fognak ülni és hallgatni, saját magából és abból kiindulva, amit a japán módiról gondolt. Aztán, amikor elindult a Blue Sun, rájött, hogy ez Európában valószínűleg sosem fog ebben a formában megvalósulni; itt mindig beszélgetni, mászkálni fognak az emberek, mindig lesz egyfajta “bulihangulat” a levegőben.
Az első eseményük után tehát rájöttek, hogy Budapesten nem érdemes elvárniuk a teljes csendet és fókuszálást a közönségüktől, de ezt nem élték meg kudarcként. Ármin fontosnak tartja eseményszervezőként, hogy ne “dj fejjel” gondolkodjon, és ne akarja ráerőltetni az emberekre a saját, zenemegszállott szemléletét, mert a vendégei nem csak zenét hallgatni mennek a programjaira, hanem szórakozni, társasági életet élni is. A Blue Sun eseményein aztán organikusan kialakult egy olyan közeg, amelyben a dj pult környékén a fókuszáltabb hallgatók foglaltak helyet, a távolabb elhelyezkedő asztaloknál pedig azok a társaságok, akik inkább társalogni jöttek, és ezzel a felállással ők szervezőként meg voltak elégedve.
Ármin most Berlinben él, ahol rendszeresen jár listening bárokba. Azt mondja, ez számára olyan, mintha szaunázni menne vagy pszichológushoz, egy teljes elszakadás és mentális megtisztulás attól a nyüzsgéstől, ami egy nagyvárosban folyik napi szinten. A “Spotify-generáció” részeként (amely minden betegsége és árnyoldala ellenére óriási szabadságot és perspektívát adott a számára) ő is észrevette magán, hogy gondot jelent neki a koncentrált zenehallgatás. Benne végül a lemezgyűjtés alakította ki a fókuszált zenehallgatásra való igényt és képességet. A lemezekkel kialakult egyfajta rituáléja a hallgatásra, mely mostanra már olyan számára, mint a meditáció – feltenni, letisztítani, megfordítani, és nem átugrani a zenéket. Gyakorolnia kellett az önuralmat arra, hogy a zenehallgatás ne másodlagos tevékenység legyen, mondja, de ma már egy pillanat alatt át tud kapcsolni figyelve hallgató módba.
A fentiekből inspirálódva tehát nyugodtan mondom, hogy nincs veszve semmi, sok lehetőséged van, ha szeretnél úgy igazán zenét hallgatni. Vidd el a neked tetsző filozófiát, módszertant ebből a cikkből. Járj listening bárba. Vagy, ha ilyen nincs, járj bárba, ülj közel a dj pulthoz, és csak figyelj. Menj el a Gólyába, és ülj végig csendben egy albumot. Ne bízd magad az algoritmusokra, kutass. Menj el lemezboltba, még ha nem is gyűjtesz lemezt. Alakíts ki rituálét, gyakorolj otthon. Járj össze a barátaiddal, hallgassatok közösen, és beszélgessetek a zenéről.
Fotók: Gabor Nemerov
Köszi: Dima Zverev, Antonovics Marcell, Törkenczy Ármin
Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.
Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
