“Hosszú időbe telt, hogy azt érezzem, hogy lehetek ott, ahol vagyok.” – interjú Lauval

Tóth Laura, alkotói nevén LAU már gyerekkorában a családi zongorájukat nyitotta szét és püfölte többféleképpen, amit aztán felvett kazettára. Már 8 éve aktív szereplője a hazai elektronikus underground szcénának: nevéhez fűződik a Wave Twins formáció, a Kommenzi eseménysorozat, fellépett a budapesti Boiler Roomban, jelenleg szólóban alkot. Az elmúlt hetekben élő szettjeit hallhattuk többek között a Trafó és a Magyar Zene Háza koncerttermeiben.

Egy szerdai napon érkeztünk hozzá fotóstársammal, Nemerov Gáborral – munka után 18:00 órakor csengettünk fel a lakásába, ami egyben a stúdiója is. Az ajtót Lauval együtt Kiki, a tacskó nyitotta ki, háttérben a német Schulverweis Cha-Cha albuma szólt. Jó megalapozása volt az interjúnak, amiben érintettük LAU második szóló EP-jét, női lehetőségeket a szcénában és a hazai buli-kultúrát.

Azért ültettem be magunkat a studiódba, hogy megmutasd, milyen gearekkel dolgozol. Melyik volt az első, ha még megvan?

Huh, az már nincs meg. Az első gear, amit 2018-19 körül vettem, az a Roland Boutique Juno apró szintetizátora volt. Mindig is nagyon imádtam a Juno-t, amiből most van is itt egy eredeti, kölcsönkapott példány.

Miért szereted?

A Juno egy kurva egyszerű szinti, és a boutique verzió nagyon jó volt arra, hogy az elején elmélyüljek a dolgokban. Az eredeti lassan egy éve van nálam, nagyon jól szól. Bassline-okra szoktam használni.

Mit látunk még?

Dobgépnek az Elektron Analog Rytm-et használom, bár az most nincs bekötve, mert a laptopom elromlott decemberben, és olyan macOS-re frissítették vissza, amin nem működik az Overbridge. Néha kikapcsol live közben, ezért mostanában előre felveszek minden dobot, nem indítom el külön. Aztán itt van ez az Access Virus B, ezt is jó pár éve vettem, nagyon jó vásár volt, azóta is imádom, tuti, hogy nem is fogom eladni. A következő jó vétel a Mopho volt. De itt van még az OB-6, ami a kedvenc szintim. Annyira szépen szól, fade-eket, bassline-t, arpeggio-s dolgokat is nagyon jó vele csinálni, nagyon tetszik a filtere. Láttok még keverőt, laptopot, két pedált, amik vannak pluszban, de változó, hogy azokat mikor használom. Ableton-ban editálok, ott jó lehetőségek vannak. Van még mikrofon, ha éppen eszembe jut valami, hogy használjam a hangomat, de ez is mindig ilyen plusz-mínusz hozzáadható dolog.

Ez már a végleges szetted vagy fogsz még rajta változtatni?

Azt hiszem, amik itt vannak, már maradni fognak örökre (nevet). Mindegyiket nagyon szeretem, már egy pár éve van ez a hármasfogat (Access Virus B, OB-6, Mopho), ami kialakította a hangzásomat, és ezektől nem szívesen válnék meg. Persze mindig felmerül bennem a gondolat, hogy mit mire tudnék lecserélni, de feleslegesen sok geart nem szeretnék itthon tárolni. Egyszer volt egy Dreadbox Erebus-om, az egy félmoduláris szinti, amit eladtam, és azóta is siratom. Hülye döntés volt. Most már látom, hogy egy félmoduláris szinti jól jönne, mert bele lehet merülni és órákon keresztül a kábeleket dugdosni.

Hamarosan megjelenik a következő szóló EP-d. Mesélnél róla? Milyen érzéseket, élményeket dolgoztál bele?

Persze! Ez egy éneklős EP lesz, ami kicsit elüt a korábbi kiadványaimtól. Bár már eddig is volt egy-két alkalom, amikor használtam a hangomat, viszont ezen az EP-n négy számból három éneklős lesz, mégpedig klasszikus vokálokkal. A stílust nehéz belőni, azt mondanám, hogy az underground és a pop határán mozog valahol. Reméljük, valamelyiket súrolja is (nevet). Az a kihívás ezekkel, hogy könnyű félremenni, és a végén egyik sem lesz, sehova se illik bele. De talán ez csak az én félelmem.

3 éve coming outoltam, az EP ennek a folyamatáról szól. Akkor novemberben írtam meg az első számot, és tavaly készült el az utolsó. Viszont azóta is sokat ülünk rajta Bánhalmi Erikkel, aki a keverésben segít. Mondhatnám, hogy már kész van, de amikor januárban befejeztem, eldöntöttem, hogy újra feléneklem az összes vokált. 

Hogyhogy újra felvetted?

Amikor készültek a számok, akkor nem józanul írtam zenét. Most már egy éve teljesen tisztán alkotok, és végül mindent felvettem újra először a hangszerekből, és azokat követte az ének. 

Ennek volt egy nehezebb lelki folyamata is. Nagy kérdés volt számomra, hogy vajon megtalálom magamat józanul a zenélésben? Vajon el tudok merülni, flowba tudok így is kerülni? Ugyanis tizenéve nem írtam tisztán zenét. De szerencsére sikerült. És ahogy szépen lassan mindent újra felvettem, rájöttem, hogy például az a modorosság, amit az énekembe korábban belevittem, nem tetszik. Amikor még nem józanul írtam a számokat, azt hittem, hogy az a füstje (nevet). Később, tiszta fejjel ez már modorosságnak tűnt, és ezért az énekeket is felvettem újra.

Még mindig vannak utolsó simítások, de remélem, hogy idén ki tudom adni. Azért is szeretném, mert zeneileg már nem ezt a korszakomat élem. És hiába írtam meg újra szerek nélkül a számokat, az ihlet nem így érkezett. Innentől szeretnék csak tisztán írni. 

Hogyan jutottál erre a döntésre?

Legtöbbször belső fájdalmak enyhítésére fogyasztunk szereket, alkoholt. Én is ezt éreztem: nekem valami kurvára fájt. Akkor kitaláltam, hogy utánanézek, hogy mi lehet az. Nekem az nem működött, hogy csak úgy nem iszom, kellett egy magyarázat arra, hogy miért ne igyak. Így tudom csak betartani hosszú távon a józanságot. Utánajártam terápiával, így könnyebb volt ezen a folyamaton átmenni.

Amikor kezdtem, négy dj-zésből kettőn biztos, hogy fogyasztottam valamit. Aztán ahogy legtöbbünkkel, egyszer csak valami velem is elcsúszott, és már egy fellépésemen sem voltam tiszta, sőt, amikor csak drogoztam, azt józanságnak tartottam. Érdekes valóság ez. A zenélés mellett én az éjszakában színpadmesterként, hangtechnikusként is dolgozom, és tavaly nyáron eljutottam a mentális tűrőképességem határára. Szomorú volt így látni magamat, kibukott belőlem, hogy nekem ebből elegem van, én ezt így nem bírom tovább. Azóta az a helyzet, hogy ha például elmegyek a barátnőmmel randizni, akkor iszok egy-két pohár valamit. De addig a szintig már nem iszom, hogy ne érezzek semmit. Próbálok tudatosan hozzáállni. Rájöttem, hogy maximum kettő pohárral még vicces lenni, de annál többel már egyáltalán nem az.

Én elég nagy rajongója vagyok a saját kiadásoknak a zine-kultúra miatt, és úgy tudom, hogy a te EP-d is self-release lesz. Ez tudatos döntés volt?

Egyrészt tudtam, hogy ha kiadókat kezdek el megkeresni, akkor minimum 1-2 év, amíg a projekt átfut. Ez egy nagyon személyes anyag, ezért is szerettem volna, hogy minél kevesebb szereplő bevonásával jussak el a kiadásig. Nekem ez nem arról szól, hogy ettől leszek híres vagy gazdag (nevet), hanem arról, hogy ez egy lelki folyamat, ami valaminek a lezárása.

Az első release-em a Dalmata Daniel kiadónál a heteronormatív életemet zárta le. Abban már ott volt a végfeszültség annak kapcsán, hogy mégis mi a fasz történik velem. Az volt a sustain, az új EP pedig a release. 

Tervezel fizikai formátumot?

Szerintem nem. Digitálisan adom ki, egy egyszerűbb vizuális kontenttel, és inkább a heartfelt sztorira, a lelki folyamataimra szeretném fektetni a hangsúlyt. Ezért inkább hajlok az egyszerűség felé. Aztán lehet, hogy majd felteszek egy kérdést az Instagramon, hogy valaki szeretne-e fizikai formátumot, és ha igen, akkor készülni fog limitált példányszámban. De nem ragaszkodom hozzá. 

Említetted, hogy hangtechnikusként, színpadmesterként is dolgozol. Milyenek itthon nőként a tapasztalataid?

Nyáron én voltam az egyetlen női hangtechnikus a Pontoonon. Sokszor hitték rám, hogy stage- vagy night manager vagyok. Vagy ha egy sráccal együtt dolgoztam, akkor a zenészek mindig hozzá mentek oda először, és vele akarták megbeszélni a részleteket. Szerencsére volt olyan srác kollégám, aki ilyenkor artikulálta, hogy én vagyok a hangtechnikus, ő pedig a stage-hand. Viszont ehhez szükség van ezekre a srácokra, akik ebbe beleállnak, ahelyett, hogy elfogadják, hogy a zenészek hozzájuk fordulnak először.

Ezen kívül többször megkaptam azt a kommentet, hogy “Nem gondoltuk, hogy ilyen jó lesz, de nem azért mert nő vagy.” És ez még a pozitív része, mert ez a visszajelzés már arról szól, hogy örülnek, mert jól sikerült a koncert, de féltek, mert nem láttak még korábban női hangtechnikust dolgozni.

Mik a megéléseid a fellépések kapcsán?

Szoktam számolgatni a line upokban, hogy hány női előadó vagy dj van, és még mindig nagyon ideges tudok lenni. Hónapokig tudnék beszélni arról, hogy “what really grinds my gears” (nevet). Szerintem még mindig nem állunk jól, de talán egy kicsit már több női dj van, és a választási lehetőség nagyobb, nem kell minden bulira egy női token előadó, mint ami én is voltam sokáig.

A nőket sokszor beállítják jegyszedőnek vagy pultosnak, de ez egyáltalán nem elég. Ez nem a kultúraépítés része, a nők továbbra sincsenek – vagy csak nagyon kevesen – például technikusi vagy döntéshozói pozíciókban. Ezzel nem azt mondom, hogy akik most ott vannak, ők nem jogosultak arra, hogy ott legyenek, viszont a nemek aránya még mindig nagyon torz. Ha több nő lenne programszervező, klubvezető szerepekben, akkor nem biztos, hogy 25 férfit kéne meggyőzni arról, hogy miért fontos, hogy 50-50%-ban legyen a nemek aránya a line upban. Vagy nem kéne elmagyarázni annak a pár nőnek, akik aktívak a zenei szcénákban, hogy miért fontos, hogy ők nőként alkotnak, és miért fontos, hogy használják a hangjukat.

Emlékszel még a saját élményeidre, hogy neked milyen volt, amikor elkezdtél zenélni?

Hosszú időbe telt, hogy azt érezzem, hogy lehetek ott, ahol vagyok. Erről már sokat beszéltem évekkel ezelőtt is. Amikor elkezdtem dj-zni, nagyon izgultam amiatt, hogy senki nem vesz majd komolyan. Sokszor megkaptam én is azt a kommentet, hogy “azért vagyok itt, mert nő vagyok”. Rengetegszer voltam token girl dj, ami miatt persze nagyon sok lehetőséget kaptam.

De összességében ez a magunkat nőként megkérdőjelezés még most is jelen van. Pár hete egy dj workshopon a Központban beszélgettünk egy körben lányokkal, és egy női dj duó megosztotta, hogy folyamatosan azon izgulnak, hogy éppen milyen számot raknak, ki fogja majd őket kritizálni. Az évek során elég nagy ellentétet vettem észre a nemek között. Ha  általánosabban beszélek, a fiúknak sokkal több önbizalmuk van, és fel sem merül bennük, hogy megkérdőjelezzék magukat. Ezzel szemben lányként sokkal több energiád megy el arra, hogy folyamatosan validáltatnod kell magadat. És akkor a másik véglet, hogy ott van a 20 éves srác, aki bármit felrak, mert fel sem merül benne, hogy az nem lesz jó.

Sokat beszélgetek erről srácokkal is. Azt látom, hogy nagy eltérés van abban, hogy kinek miben és mekkora önbizalma van. Ez biztos neveltetés kérdése is, gondoljunk csak arra, hogy egy fiúnak általában mindent lehet, a lányoknak pedig kicsi koruktól kezdve meghatározzák, hogy maradjanak bizonyos dolgoknál.

Queerként mennyire érzed biztonságban magad itthon a szórakozóhelyeken?

Jó kérdés, én már nem szervezek bulikat, úgyhogy erre csak úgy tudok válaszolni, mint buliba járó. Bár az elmúlt két évben keveset mentem szórakozni. Vannak jó próbálkozások, és biztos, hogy sok esetben meg is valósul a safe space, ami nem csak azt jelenti, hogy nem zaklatják a queer embereket. De összességében szerintem nagy szükség lenne edukációra a klubok dolgozóinak. És azt is látom, hogy bár a legtöbb buli feltüntetni, hogy “no harassment, no sexism, no racism”, a valóságban ez nem mindig valósul meg. Itthon meg az is nehezítő tényező, hogy minden hely haldoklik, és például a szigorú face controlt – mint ami Németországban is van –, pénzügyi okok miatt nem lehet megvalósítani.

Amikor elmész bulizni vagy zenélsz, általában hogy érzed magad?

Ez sok esetben rajtam, a saját belső világomon múlik. De nyáron a Flipside eventen játszottam Pécsen, ami nagyon jó volt. Szeretem a vidéki városokat, ott sokkal jobban értékelik, ha van egy jó buli, mert nincs minden hétvégén 15 esemény. A közönség is nagyon befogadó volt. Normális esetben szerintem így kéne lennie.

De általában mégis azt tapasztalom, hogy ha a közönségnek nem tetszik valami, akkor inkább kimegy cigizni, és nem tudom nekik azt mondani, hogy “bízz bennem, gyere velem, mutatok valami mást”, mert nem érdekli őket a journey.

Ami a szórakozást illeti, itthon nincs túl sok jó élményem. Nekem az nagyon hiányzik, hogy míg régen a Lärm pusholta a live szetteket, most már ez szinte senkit nem érdekel. A klubok nagy részében semmilyen live act nincs a dj fellépések között. 

Szerintem általánosságban itthon a buliba járók motivációja nem kizárólag a zenehallgatásról szól. Te hogy látod?

Igen, inkább onnan közelíti meg a közönség a bulikat, hogy mit és mennyit fognak fogyasztani. Itthon hiányzik az is, hogy a korosztályok együtt szórakozzanak. De még a line upból is hiányzik a generációk sokszínűsége. Szép lenne egy 20 éves és egy 50 éves, hogy a frissesség és a bölcsesség keveredjen, tök jó egyensúlyt hozna. 

Külföldön akárhányszor voltunk valahol az elmúlt években, az mind nagyon tetszett. A holland vibe-okat nagyon szeretem. Mindig vannak live szettek, jól szól, érdekli az embereket, a közönség kulturált. A bulizás alapjai kérdés nélkül ott vannak.

Fotók: Gabor Nemerov