Carl Craig - Versus / Jeff Mills - Planets

két technó atyaúristen, Jeff Mills és Carl Craig is nagyzenekarral közös megjelenéssel rukkolt elő idén, mindkettőjüknek ez a második ilyesfajta próbálkozásuk. megnézzük mennyire van jóban a klasszikus megszólalás a technóval.

Jeff Mills: Planets (2017 Jun) – Axis Records (Ax073)
Carl Craig: Versus (2017 May) – Infiné (IF1042LPX)

van pár dolog, amit djként elég menő elérni; ebből az egyik, amikor épp öltönyben, nyakkendőben csavargathatod a kedvenc tr909-esed gombjait, és közben egy egész szimfonikus zenekar húzza a hátad mögött. persze bekészült klubbereket reptetni se rossz, de az már megvolt mindenkinek az elmúlt húsz évben, meg egyébként is, az öltöny jóval elegánsabb; így nem csoda, hogy az öregedő detroiti matuzsálemeknek a szimfonizálás már szinte egyfajta státuszszimbólum. Juan Atkins, vagy Derrick May is próbálkozott vele, viszont az egész alighanem Jeff Millsel kezdődött, aki tavaly jutott el hozzánk végre, tizenegy évvel az első ‘kortársklasszikustechnó’ lemeze, a Blue Potential után. a gondolat, hogy a nagyzenekari hangszerelést párosítsák úgymond technóval, persze jóval régebbi, (elég például ezt a felvételt meghallgatni – 1999-et írunk, ez a mindenki által ismert klasszikus első kiadása pedig 1995!), és lemezlovast is láthattunk már kortárs klasszikus darabban közreműködni, sőt, írtak már konkrét darabot lemezjátszóra és zenekarra, de ez a nagyzenekarok és a klubhangzás összepárosítása a kétezres évek után lett szép lassan divatos. Az internetet böngészve találhatunk egészen ismeretlen neveket is, meg egészen vicceseket (azt a zongoristát tessék megnézni), és eljuthatunk oda, hogy ma már egy Boiler Roomban is simán elfér egy teljes nagyzenekar.

Jeff Mills diszkográfiáját böngészve ami hamar szemet szúrhat az elképesztő mennyiségű megjelenés mellett, hogy alighanem vonzódik az űr, és a régi sci-fi filmek felé; elég ha csak a Metropolis vagy a Woman In The Moon című régi Fritz Lang filmekhez csinált dolgait nézzük. ebben az évben is két lemezzel jelentkezett, mindkettő a saját kiadójánál, a huszonötödik évét (!) ünneplő Axis Recordsnál jött ki; az egyik stílszerűen ‘Trip To The Moon‘ címmel, ami ezúttal egy francia némafilmhez készült, és most nincs helyünk beszélni róla, mert van egy másik is, ‘Planets‘ néven, ami egy nagyszabású projekt album, a Portugál Szimfónikusokkal közösen. a koncepció szerint, Gustav Holst szvittjéhez hasonlóan, mind a kilenc (ugye hogy kilenc? szegény Plútó, tavaly még nyolcra dubsteppeltek a gyerekek) bolygó kapott egy hét inches kislemezt, aminek az egyik oldalán a ‘nagyzenekari’, a másik oldalán meg az eredeti elektronikus változat van. bár ez utóbbiakat vázlatnak szánták a leírás szerint, és érezhető a törődés a hangszerelés részéről a zenekari megoldásoknál, mégis nekem az eredeti elektronikus ötletek kivétel nélkül jobban tetszettek – talán kár volt megmutatni őket. ilyen szempontból tökéletes példája ez az album annak, hogy milyen, amikor az amúgy viszonylag izgalmas, baljós elektronikus prüntyögések tökéletesen meg tudják teremteni a misztikus és félelmetes atmoszférát, amit a hideg űrben keringő bolygók kaptak (a Föld meglepően békésre sikerült például, és semmi köze nincs a századforduló előtt ugyanennél a kiadónál kiadott Earth-höz), és a nagyzenekar inkább felesleges művészkedésnek tűnik, jócskán túlírt filmzenének. nem ad túl sokat a végeredményhez. ráadásul a maradandó témák hiánya miatt az egész inkább egyfajta masszaként fog lebegni az ürességben, és ha a hallgató találkozik más világokkal, akkor félő, hogy ezt a naprendszert nagy eséllyel úgy ahogy van, elfelejti.

Carl Craig három évvel lemaradva Millstől, 2008-ban jut el oda, hogy a kellően hangzatos nevű párizsi ‘La Cité de la Musique‘-ben tartson egy koncertet a Les Siécles nagyzenekarral. az apropója az volt, hogy akkor jött ki egy másik technó atyaúristennel, Moritz von Oswaldal közösen a nagy német komolyzenei kiadó, a Deutsche Grammophon ‘Recomposed‘ sorozatnának harmadik része, ahol Ravelt és Mussorgskyt gyúrtak újra a Berlini Filharmónikusokkal közösen. bár azon hosszasan lehetne vitatkozni, hogy mennyi értelme van a boleróból fülsértő technót gyártani, de ennél a párizsi koncertnél csatlakozott hozzájuk napjaink egyik legizgalmasabb zongoristája (nem, Nils pont a másik), a technóval is sűrűn kacérkodó Francesco Tristano, és a recomposed témái mellett segített átdolgozni Oswald (Domina) és Craig klasszikus számait (pl At Les, Desire ) is, illetve az ő saját felvételét (Melody) – és messze ezek voltak az előadás legjobb pillanatai.

ebből született a kilenc év múlva, az idén végre megjelent Versus, ami tulajdonképpen egy nagyzenekarra hangszerelt feldolgozás (remix?) gyűjtemény Craig, és Tristano kompozíciókból – a nagyzenekari ismét a Les Siécles által előadva, ahogy a koncerten is, most is  François-Xavier Roth vezényletével. a billentyűknél természetesen Francesco, a dobgépeket Carl kezeli. apropó dobgépek; szimpatikusan lassan, és sötéten indulunk be (mondjuk már az eredeti Darknessnek is ez volt a legnagyobb mutatványa), csak az epikus horrorfilmzenéhez hasonlító Sandstormnál jelennek meg először a tipikus 4/4-es lábdobok:

a filmzenehangulat egyébként jellemző az egész lemezre, az At Les például egészen Glassos így, és persze az epikusság is; ahogy a Desire utolsó két percében a fúvósokkal felesel a törtebb ritmus, attól bármelyik filmrendező elégedetten bólogatna. jóval jobban szólnak így a számok, mint anno a koncerten, jót tett nekik a kimunkáltság, ráadásul az album legjobb pillanatai részemről a közepén hallható Tristano szerzemények, amik dallamvilágukban is hihetetlen komplexek; a ‘The Melody’-nak például eddig messze ez a legjobb verziója; az a nagybőgős felvezetés, és ahogy átadja a helyét az elektronikus basszusnak, meg később, amikor a zongora elkezd versenyt futni a dobgépekkel, azok pont azok a pillanatok, amik miatt megéri effajta fúziós dolgokat csinálni: