A Hyperrealitynek idén új helyszín, a belvárostól ezúttal is távol eső, F23 adott otthont. Bécs 23. kerületében elhelyezkedő ex-koporsógyár impozáns terei a hétvége során egyszerre jelentettek előnyt és hátrányt(erről kicsit később) a fesztiválozni vágyó bécsi lakosságnak. A közönség összetételére a megszokott diverzitás volt jellemző, jól megfért egymás mellett a gender-fluid buffalos raver, a dörzsölt hatvanas kreatív és gótikus yuppie. A rendezvénytől talán egyedül a csecsemők maradtak távol(bár a csoport egy két vagányabb tagja így is ott csetlett botlott az udvaron).

A vörössel megvilágított art deco épület pompásan festett, belső terei(kb. 1000-1500 ember befogadására simán alkalmas) papíron ideális helyszínt biztosítottak volna egy bődületes buli lebonyolításához, amennyiben a megfelelő előadók léptek volna fel benne a megfelelő hangosítás kíséretében. Nem kukacoskodni akarok, nem is vagyok az a kifejezetten audofil fajta(így elsőre magamban keresve a hibát azt hittem, hogy egészen egyszerűen megsüketültem), de az artikulálatlanul túltolt basszusnak köszönhetően a sound sokszor teljesen élvezhetetlené tette a koncerteket. Szóval ekkora büdzsé mellett ilyen bakikat csak a Liverpool kapusa vétett az idén.

Na de térjünk rá a fellépőkre.

Az első este vitathatatlanul legjobban várt fellépője Arca volt. Össze is gyűltek a színpad elé szép számmal a fashionista magassarkús fiúk és lányok. Arca kétséget kizáróan kiváló producer, remek sound designer, aki(Jesse Kandaval az oldalán) esztétikailag komplex, koherens világot teremtett az utóbbi években. Azt nem mondanám ugyan, hogy a semmiből hozta létre mindezt, hisz az egész karakter hemzseg az idézetektől, és erre a fellépése is ékes bizonyítékként szolgált. Röviden összefoglalva: 2 CDJ, keverő, egy mikrofon, egy pendrive, egy pár lakk csizma, egy szavanna barna harisnya és egy VJ. Divatosan szólva egy hybrid DJ settet láttunk(mintsem hallottunk) melynek központi eleme volt, hogy Arca időről időre énekelt, nyögött, sikongatott egy picit, megkérdezte hogy vagyunk, jól vagyunk e, kijött-az amúgy szándékosan ferdén felállított-pult mögül és táncolt, vagy éppen fel s alá gurult a színpadon, kellette magát…közben szólt a dekonstruált tánczene, ami néhol izgalmas volt, néhol kevésbé izgalmas, de a dolog zenei részét erősen beárnyékolta az Arcat sem kímélő hangtechnikai para. A vetítés egy részét arthouse kink videók alkották(elég szépek amúgy), félreérthetetlen fétis elemekkel(leginkább scat, foot, BDSM), az egyik a közelmúltban publikált ‘Fetiche’ című volt. Érdekes kérdés, hogy ez mennyiben fakadhat  Alejandro Ghersi(Arca polgári neve) valódi identitásából, és mennyiben lehet az Arca perszóna része, mint amolyan polgárpukkasztó stratégia, és hogy ez mennyiben használ vagy árt az ügynek, mindenesetre úgy gondolom, hogy 2018-ban elég nagy klisé ezzel az esztétikával sokkolni. Imádunk belesni mások paplanja alá. Tudom persze, hogy amíg szexualitás kapcsán olyan fogalmakkal dobálózunk mint például  ‘normális’ vagy  ‘bizarr’ addig ennek a diskurzusnak helye van… ez egy nagyon, de nagyon hosszú történet… Talán az elhangzott Madonna-Hollywood remixnek köszönhetően(‘shine your light now this time it’s got to be good’) nekem pont a Justify My Love video klipje ugrott be, ami ugye 1990-ben ment az MTV-n és kendőzetlenül kacérkodott hasonló megoldásokkal. Úgy tűnik nem csak a trendek, a problémák is ismétlődnek, vagy sokkal inkább sosem tűntek el. A zenei végéről megfogva a dolgot, Lotic volt a másik előadó aki eszembe jutott, mint hasonló karakter. Ezt a hatalmas teret belakni, ezzel a  produkcióval nagyon nem volt egyszerű(kb. senkinek sem sikerült a hétvége során), egy picit kevésnek éreztem az egészet. Arca nem tűnt egy olyan zenésznek akit kvázi random fesztiválok színpadjára ki lehetne rakni, az ő terepe inkább valahol a kínosan kontrollált és kivitelezett, és nyilván még osztrák mércével is borzasztó drága, Alexander Mcqueen-féle világ, ahol az haute couture a pop és a magas művészet összeér. Nem hiába jönnek ki olyan remekül Björkkel. Innen nézve lehet, hogy Arcának a tér/fesztivál nem, hogy túl nagy, hanem pont, hogy túl kicsi volt.

Másnap jött Kelela és az ő jövő R&B-je, ami szintén erősen megszenvedett a korábban már leírt körülményekkel. A műsorával kapcsolatban leginkább az járt a fejemben, hogy vajon mennyire kell egyáltalán ezeket a post-pop produkciókat a böngésző intimitásán kívülre vinni. A puritán felállás (Kelela és egy dj) egészen biztosan nem segített ezeken a dalokon. Napközben találkoztam a városban egy ismerősömmel, aki hallva, hogy Kelela koncertre tartok megjegyezte, hogy hallotta már őt egy kis klubban Miamiban és ott remekül működött, viszont kétségeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy egy ekkora térben is megél majd a dolog. Sajnos nem élt meg. Ha van hátránya annak, hogy a nagy kiadók kora leáldozott, az pontosan az lehet, hogy egy két kivételtől eltekintve eltűnt a pénz a produkciókból. Lehet, hogy több pénz marad a művészek zsebében, viszont a közönség szegényebb lesz egy rendes koncerttel. Amondó vagyok: ha pop, legyen kövér! (Kelela egyébként a Warpnál van).

Őt követte a Faka bulija, nem véletlenül használom a buli szót, Fela Gucci és Desire Marea a két mc nagyon odarakta magát. A gqomot(afrikai house sztíló) táncoltatásra találták fel dél-afrikai queer tudósok. Szerteszét pitchelt pergők, rave dudák, grimeos penge éles szintik, mondanom sem kell mindenki azonnal beindult! Nekem egyértelműen a fesztivál csúcspontja volt, jó volt látni a pózaiból kivetkőzött bécsi közönséget.

Ezután megnyílt a main stage alatti pince ahol két teremben folytatódott a fesztivál. A helyiség elrendezése láttán a fejemet csóváltam, hisz még a nagyobb, szabályos négyzet alapú térben valami középszerű kollektíva játszott Depeche Mode remixeket, és nagyban ment a lakossági voguing, addig az est sztárjai(Nina Kravizestül) kb egy 10 méter széles folyosóra lettek bezsúfolva. A hangosítás sajnos itt sem lett jobb. Machine Woman utolsó 20 percére értem le. A hölgy megalkuvást nem tűrően tolta a jobbnál jobb témákat. Nem volt semmi trükk, ördöngösség vagy intellektuális bullshit, csak fasza tánczene. Utána következett JASSS és Karen Gwyer mindketten kissé elveszettnek tűntek ebben a helyzetben(rossz hangosítás ezredjére). Kettejük közül Gwyer zenéje sínylette meg jobban a dolgot, tulajdonképpen a krautos, hipnotikus témáiból semmi sem maradt. Sajnáltam nagyon. Végül, de nem utolsó sorban,  befutott Nina Kraviz is. Az ő reputációja finoman szólva is vegyes a szcénában, nőgyűlölő Dj-k és feminista csapatok közkedvelt céltáblája (főleg a hírhedt RA interjú óta). Mindenesetre rögtön fel is rakta Shackleton ‘No More Negative Thoughts’-át amitől kezdett komolyan érdekelni, hogy mi következik, azonban a szervezők bénázása az ő esetében is hamar megbosszulta magát. Ninat(a közönség ezt skandálta) ugyanis nem elég hallani, mindenki látni is szeretné, minek következtében negyed óra alatt iszonyatos tömeg gyűlt össze zsebkendőnyi területen, a helyzet tarthatatlanná vált, így szégyen szemre menekülőre fogtam a dolgot (a fesztivál egyébként sold out volt). Az éjszaka hátralevő részét az udvaron töltöttem szűk baráti körben, ahol egy, a szépkorú George Michaelre emlékeztető férfi csapolta nekünk az 5 eurós söröket hajnalhasadtáig, majd 64A, séta és Matzleinsdorfer Platz.

Köszönjük a fesztivál támogatását / Danke für die Unterstützung des Festivals