Egy kaliforniai beatmaker, Ryan Stephenson eltávozott közülünk július elején. Emléke örökké – ezekben a betűkben is. Glen Porter néven alkotott, és így remélhetőleg már lesz akinek mond valamit – az utóbbi idők egyik legfontosabb kiadójánál, a Project Mooncircle-nél jelent meg pár száma, majd egy albuma is, így lett ismertebb, és a műfaj egyik legmeghatározóbb karaktere.

Apropó műfaj; egyszerűbb meghallgatni, de táncoljunk építészetre, és próbáljuk meg körülírni; hangsúlyos gitárok, rockos-punkos attitűddel, rengeteg sivataggal, néha szinte már várnád hogy vad lovak rohanjanak le az intró után, kurva ügyes sample használat, valamint nyers, és iszonyú erőteljes dobok, jellegzetesen – amolyan glenporteresen – túlvezérelve, néha már szinte fájó harsánysággal; mindez valahol a hiphop és a dubstep közötti határmezsgyén. Az eredmény gyakran olyan, mintha egy öreg, sokat megélt blues gitárost rávennének arra, hogy némileg bepapírozva együtt jammeljen mondjuk Dj Shadow-val, akit pont elhagyott a barátnője, ezért nincs valami vidám hangulatban.

Absztrakt hiphop, mondaná erre egy tanult kolléga, rokker chill, mondom én. Persze mindkettő baromság, tényleg egyszerűbb inkább meghallgatni:

Nem az a kimondottan vidám zene, de Glen Porter nem úszta meg túlságosan az életet; bár sokat nem tudunk az életéről, mert nem volt az a magát előtérbe nyomó, fontoskodó figura. Hosszú hajával és az állandóan nyakában lógó gitárjával inkább tűnt valami eltévedt rockernek, aztán ahogy elkezdte használni a samplerét, a dolgok helyére kerültek, és az ember szép csendben összeszarta magát. Barátai szerint mosolygós, kedves, és nagyon jó ember volt, hatalmas szívvel, ha viszont a számcímeit nézzük (majd mindegyik valami halállal, ördöggel, fájdalommal, veszteséggel kapcsolatos), alighanem volt egy sötétebb oldala is; hivatalos infó nincs a haláláról, de hosszú betegség után a barátnője idén tavasszal távozott, és nagyon valószínű hogy Ryan inkább utána akart menni, mint hogy zenéljen még nekünk.

Pedig addig volt jó míg zenélt; ennyire gyönyörűen elborult, pszichedelikus ébren álmodást, mint amit ő tudott, nagyon kevesen tudnak, pláne így – például hallgassuk meg ezt, amiben baszott nagy sivatagokon keresztül vágtázó lovak menekülnek a vihar elől, az egyik lovon egy öreg cowboy, akiről, amikor egy pillanatra megállnak, kiderül hogy maga az Ördög, szőrös patával, meg minden, elővesz egy tangóharmonikát (!), elkezd arról énekelni hogy táncolna velünk, de nem ér rá jobban kifejteni, mert jön a vihar, hát robog a lovakkal tovább – ehe:

Első albuma egy Brooklyni kis független kiadónál jelent meg, pont tíz éve, csak digitális formában, ez volt a Blessed By A Young Death, majd a közben már a szárnyait bontogató Project Mooncircle is lecsapott rá, így első fizikai debütálása igazából már a második lemeze, de közben az elsőből is újra felhasznált számokat, szóval ez amolyan újrakiadás szerű, és akkor mégiscsak ez tekinthető első lemeznek – hiába a lemezpiac nem egyszerű dolog. Akárhogy is, ez az album – ismét csak beszédes címmel: Falling Down – részemről tíz pontból legalább kilenc, egy amúgy is kurvajó kiadó egyik legerősebb kiadványa.

Majd főleg ep-k jöttek, jóbarátja, Udeze Ukwuoma – ismertebb nevén Dday One, ennek az absztrakt – instrumentális hiphopnak az egyik legfontosabb figurája – kiadójánál, és itt jelenik meg a második lemez is, ami a borús sötségét már egyértelműen kizavarja a prérire, amolyan filmzeneként egy olyan nemlétező westernfilmhez, amiben ahelyett hogy lövöldöznének, inkább összetört szívvel poroszkálnak egy végtelen hosszú úton:

A harmadik és sajnos így utolsó lemez is itt jelent meg, Mr. Vampire & Deadly Walkers címmel, ami, ha lehet, még az eddigieknél is sötétebb, és elborultabb, amiben hiphopot tényleg már csak nyomokban lehet felfedezni, ellenben először használ vokált – őmaga is énekel több dalban; ez szinte már egy konkrét vadnyugati rock lemez, nem egyszerű hallgatni való, de alighanem egy öreg Chevy volánjánál, padlóig nyomva a gázt az éjszakai sivatagban ez is a helyére kerülne. Glen Porter folyamatosan filmzenét csinált, egy nem túl vidám filmhez, amit jobb híján kénytelenek vagyunk most már mi leforgatni magunkban. A videókkal amúgy is elég fura viszonya volt Ryannak, (ezt például ő csinálta), ‘hivatalos’ klipp mindössze egy készült, igaz az gyönyörű :

Ez is arról a bizonyos debütáló – második lemezről van, a Falling Downról, ami végig ilyen zuhanásra alkalmas, magadba gömbölyödő, szobában táncoló, világnak középső ujjat mutogató zenékkel van tele. Ezzel a hajnali öttel kezdődik, ami az egyik legjobb dolog, ami történhet veled egy végighánykolódott éjszaka után, ráadásul én még életemben nem hallottam ilyen szépen azt mondani, hogy meg akarok halni. Glen Porternek sajnos bejött.