Az indonéz Gabber Modus Operandi Dj Kasimyn és Ican Harem elektronikus zenei projektje. Bekategorizálásukhoz könnyű támpont lehetne a nevükben szereplő gabber szó, de az indonéz (bahasa) szlengben a „gabber modus operandi” kifejezés a motorkerékpáron ülve adott gázfröccs hangját jelöli, nincs köze a műfajhoz. Bár tempóban és a dobminták használatában találhatunk rokonságot a 90-es évek holland gyökerű hardcore-jával, a duó következetesen máshogy definiálja azt, amit csinál. Saját elmondásuk szerint amúgy is inkább dubstep-jungle-footwork vonalon nevelkedtek, de ennek a reprodukálása helyett valami önazonosabbat akartak létrehozni.

Úgyhogy inkább elkezdtek komolyabban foglalkozni a gamelánnal, vagyis az indonéz népzene egy (zenekarral előadott) fajtájával. Élő népzenéről van szó, ami a mai napig az esküvők, temetések szerves része – szinte minden településnek van saját együttese. Három nagyobb irányzatán (jávai, bali, szundanéz) belül összesen több, mint negyven variációja van – általánosságban elmondható, hogy a gamelán zene ütőhangszerekre épül és ötfokú skálát használ, tehát a használt skálák egyetlen hangja vagy (az oktáv kivételével) hangköze sem feleltethető meg pontosan egyik foknak sem a populáris zenében szinte kizárólagosan használt, nyugati fül számára megszokott hétfokú hangsorban. (Az ötfokú skálák az oktávot öt, a hétfokúak hét egészhangra osztják, utóbbira példa a jól bejáratott C-D-E-F-G-A-H vagy do-re-mi-fa-szo-la-ti.)

A duó zenéjét nagyrészt az évszázados hagyományon alapuló pentatónia szokatlansága és az elektronikus zenei műfajokon átívelő elemi ereje teszi ennyire frissé – és persze a gamelán együttesek felvételeiből hangmintázott szekciók sokszor felismerhetetlenségig  csavarása. Az ötfokú skálában megszólaltatott nyers fűrészfog-szintik és a klasszikus dobgépek kickjei disszonáns, mégis tökéletesen működő elegyet alkotnak ezekkel a mintákkal. Így a Gabber Modus Operandi szépen elkerüli a rá leselkedő csapdákat: se a hardcore-esztétikát nem romantizálja, se a gamelánt nem próbálja világzeneként esztétizálni – ehelyett inkább izgalmas és nagyon jól táncolható zenét csinál.

A csapat fellépése (meg úgy egészében a szombat éjjel) az idei UH Fest kétségkívül egyik leginkább várt eseménye volt – ezt jelzi az is, hogy az egész fesztivál alatt egyedül a Trafó Klubban hirdettek napokkal előre sold out bulit. Inou Ki Endo helyenként lépegetős technóba hajló, de izgalmas sound designnal összerakott szettje után Új Bála bontotta le a hangrendszert, a Gabber Modus Operandi pedig hajnali 2 óra körül kezdett; ekkorra teljesen megtelt a terem.

A GMO albumait rendszeresen hallgatom, és nagyjából ismerem munkásságuk (fent leírt) alapjait, de élőben még nem láttam őket, és a bulira várva tudatosan kerültem az eddigi fellépéseik videófelvételeit. Szerencsére így nem spoilereztem el magamnak az este egyetlen (de nagyon hatásos) vizuális effektjét (már ha a két tag szigorú technikai öltözékét nem ide soroljuk): az Ican ujjatlan kesztyűjébe épített zöld lézerfényeket, amiket rögtön az intróban, az ambient padok alá becsúszó első súlyos basszusnál aktivált. Tudom, hogy ilyesmit leírva és egy képpel illusztrálva nem lehet átadni, de életem egyik legkomolyabb (kollektív) tátottszájú élménye volt ez a pár másodperc – el is hitette velem, hogy most olyasmi következik, amit még nem hallottam a GMO-tól. Aztán ezt az éteri dolgot Kasimyn hirtelen átkeverte az egyik legismertebb, klasszik számukra, a Sangkakala III-ra, és mindenki megőrült.

Innentől majdnem pont azon az úton haladt az este, amit a CDJ + mikrofon felállás meghatározott: Kasimyn keverte egymás után a trekkeket – általában (koncert-jelleggel) hagyott egy tapsnyi szünetet, de ha nem, akkor is pontosan érzékelhető volt a váltás a számok között, nem nagyon hallottam bolond mashupokat vagy remixeket, egy az egyben az eredeti verziók mentek le. Ezen a formulán viszont hatalmasat dobott Ican jelenléte: a torka szakadtából dupla mikrofonba üvöltő, pulton térdelve imádkozó, teljes erőbedobással kiálló hypeman-nek köszönhető, hogy szimpla dj-szett helyett performanszról beszélhetünk. A lézerkesztyű még sokszor játszott a bő egy óra alatt, de valahogy végig érdekes maradt; közben kerestem az akusztikai sweet spotot, de annyira hangos volt mindenhol a zene, hogy végül inkább beálltam legelőre – pár perccel azelőtt, hogy Ican leugrott (leesett?) a pultról, és mindenki mást is leültetett, szóval a teljes közönség jó néhány percen át együtt lélegzett. Gyönyörű, lezárásszerű percek voltak ezek, és szerintem mindenki biztos volt benne, hogy vége a bulinak. Nem volt, még negyed óráig tartott az őrület, majd a sokadik „thank you Budapest” és vastaps után egyszer csak nem kezdődött következő szám. A kiüresedő teremben aztán Ican a kezembe nyomott egy palack vizet; gondolom, kimerültnek tűntem bő egy óra veretés után. Valójában nagyon rég hagytam el koncerttermet ennyire feltöltődve.

Cover: @cerulean.frames