Kiadó: Carla Under Water

Megjelenés: 2016. május 9.

 

Tulipán Máté szerepelt két és fél éve a fontos 12z sessions lemezen, S Olbrichttal is volt közös ep-je, illetve élőzni is elkezdett, de első önálló anyagára sokat kellett várni.

Carla Under Water, azaz Tulipán Máté is formáló eleme annak az elmúlt években szépen kibomló budapesti, fiatal, önképző és jobb híján mondjuk, hogy kísérleti zenei közegnek, közösségnek, amelynek egyik fontos dokumentuma a 2013-as 12z sessions lemez, ezen ő is szerepelt négy számban. Pár hónappal később egy másik fontos kapcsolódási pontot mutatott meg az S Olbrichttal, azaz Mikolai Martinnal közös hatszámos, a shoegaze-nek, a prototechnónak és a kiabálós EBM-nek valami egészen zsigeri és friss keverékét adó ep (valójában egy split kazetta, az A-oldalon Alpárral). Tulipán közben élőben is játszani kezdett: egy tenorszaxofonnal, egy mikrofonnal, egy szalagos magnóval és egy laptoppal, a teljes autodidakta kísérleti pozícióból adódóan néhol esetleges, ám éppen a sajátos és velejéig igaz – jobb híján mondjuk, hogy – művészi víziójából adódóan megrendítő koncerteket adva. Ennek már két éve, de önálló anyaga azóta sem volt hallható.

A most megjelent ötszámos lemez (egyelőre digitálisan jött ki, de a tervek szerint kazetta is lesz belőle) ennek a korszaknak a dokumentuma (az elmúlt két év több témája is visszatér rajta), és egyben lezárása is – hogy Tulipán továbbléphessen. Ezek a lemezek már csak ilyenek: amikor megjelennek, néha a rajtuk játszó ember már valami egészen mást csinálna. Az elvágyódás és a jelen idegensége alapvető élménye is az anyagnak, miközben áthatja a kötődés is.

A CUW bemutatkozó lemezét vastagon és rétegzetten, puhán, mégis érdesen borítja be, öleli körbe a világ zúgása, zörejei és dallamtöredékei. Tulipán elektronikával, tenorszaxofonnal és gitárral, illetve field recordinggal és néhol emberi hanggal teremt egy folyamatosan hömpölygő, végtelenül intim, befelé tekintve szemlélődő, helyenként mégis megrázó távlatokat nyitó univerzumot. Mindezt néhol ütemes indusztriális zajok tagolják (Seppu) vagy éppen Tulipán hiphopos-soulos gyökerei sejlenek fel (Blow Them Away) a belassult lüktetésben és a hipnotikus szövegben (clapgaze, haha). Tulipán szaxofonjátéka és viszonya a jazzhez pedig egyszerre egy farzsebben gyűrt, szakadt, elhasználódott, dohánytörmelékes képeslap, másrészt kiválóan alkalmas arra, hogy egy irdatlan hajókikötőt juttasson az eszünkbe (Moaning’ Starface). Szép, kívül- és egyedülálló lemez.