Register for free to receive our newsletter, and upgrade if you want to support our work.
Év végi best-of listákat csinálni zenei albumokból körülbelül annyi értelme van, mint egymás mellé helyezni, majd versenyeztetni néhány csigát, hogy aztán futam közben azon töprengjünk: melyiknek, hogyan másmilyen a spirál a házán. Ha nincs sorrend, az a baj; ha van, akkor azzal senki nem ért egyet; végeredményben viszont pár szóra mégis érdemes megállni, és átfülelni, hogy mik is voltak idén. Így tehát, ezzel az attitűddel egyrészt nekem nem esik nehezemre ‘best-of’ lemezekről beszélni, de ha egy kicsit pontosabb akarok lenni, akkor valóban, inkább úgy mondanám, hogy az év legfontosabb, leginkább említésre méltó albumait szeretném itt most szemügyre venni, felmutatni, közszemlére tenni.
A. G. Cook – Britpop (New Alias)
A Britpop Cook harmadik stúdióalbuma, amelyen természetesen nem a szó köznapi értelmében vett britpop történik. A PC Music befejezésével számomra kérdés volt, hogy Cook vajon merre fog tovább menni, ez pedig az elmúlt másfél évben világossá vált: a popzene élvonalában van továbbra is töretlenül, sőt, talán erősebben mint valaha. Az egyik legfontosabb producer volt a ‘Brat’-en, ami Charli XCX-et sosem látott, talán kijelenthetjük, mainstream-i szintekre emelte. A Britpop előfutára, és részben esszenciája a Brat-nek: továbbra is a popzene klisés és stilizáltan lecsupaszított, kimerevített elemei kerülnek terítékre új köntösben; de ahogyan Charli XCX albuma is egy nagyon erős koncept mögé húzódik fel mind vizuálisan, mint hangzásban, kimondva a referenciákat, úgy a Britpop is egy fókuszáltabb, elszántabb művészi képet fest le. A számok érezhetően egy alkotói vénát járnak körbe, kevésbé van jelen a radikálisan más zenei témák beemelése, viszont ami bemutatásra kerül, az elég mélyre nyúl. Szikár arpeggiók tömkelege, végtelen variációja jelenti itt a kísérletezést, és persze a vokálsample-ök és digitális szintik sokszor zajba fúló szétszaggatása, ahol azért sosem tévesztjük el, hogy éppen merre is járunk a négynegyedben. Emellett pedig, ahogyan Cook korábbi albumain is, találhatunk érzékeny, finoman (néha torzan) pengetett gitár mellé éneklést is. A Britpop egy bepillantás korunk egyik legnagyobb, a popzene és az előremutató elektronika határán egyensúlyozó producerének műhelyébe munkaidő után, amikor már nem mások számára gyártja a trekiket, hanem magának.
Gábor Lázár – Reflex (raster)
A komotósabb, dub-osabb akkordokat és papírszakadás-hanghoz hasonló, rengeteget triggerelődő hangokat (ratcheting) előtérbe helyező, 2022-es Boundery Object után Lázár feljebb állította a BPM paraméter értékét a szekvenszerében, és élesebbre vette a szintitextúrák váltakozását. Egy Lázárra valló, fókuszált, kristálytiszta és steril album a Reflex, ahol a korábbi albumokra (Source, Unfold) jellemző, hagyományosabb dramaturgiai építkezés kevésbé van jelen; helyette inkább a tobzódó ritmusok, belső pulzálások apró változásai viszik előre az egyes trekkeket. A Reflex egy zsigeri játék a ritmusokkal, ahol nem a ritmikai elemek diverzitásán, hanem azok egymáshoz képesti elrendezésén, variációin van a hangsúly. Nem akar bombasztikus lenni, nincsenek nagy droppok, helyette viszont megkapjuk az első trekkben bemutatott szónikus paletta különféle ritmikai mintázatokba rendezését gyorsan lefutó, gazdagon hangzó és virtuózan filterezett szintiakkordokkal, egy szinte mindig szélsebesen pörgő cin-hanggal a háttérben.
Maelstrom – The FM Tapes (Central Processing Unit)
Sokan, sokféleképpen csinálnak elektrót, de ahogyan azt a francia Joan-Mael Péneau teszi 11 számon keresztül az eddigi leghosszabb CPU-s albumán, az igazán figyelemre méltó. Van itt űrállomáson rekedt asztronauták szorongását visszhangzó, ritmikátlan kezdőtrekk (Ondes Courtes); gazdagon kimunkált, részletekbe menő sound design (My Digitone); fátyolos, levegős melódiák (Res 06); vagy éppen baljóslatú banger az egyik legjobb pergődob hanggal, amit idén hallottam (Trempo). Maelstrom kiváló érzékkel nyúl az elektro zsáner szabályaihoz és szokásrendszeréhez, majd alakítja azt saját szájízére. Ráadásul, ha hinni lehet az album- és számcímeknek meg a fülünknek (spekuláció rovat), talán nem túlzás kijelenteni, hogy az album nagy részén Maelstrom FM szintiket használt. Így pedig szintézis alapon is egy szép konceptalbumról beszélhetünk, ahol a számok hallgatásakor eltöprenghetünk: vajon tényleg így szól egy feje tetejére állított Yamaha DX7?
Autechre – AE_2022 – (Warp)
Az egyszeri Autechre fan 2024-ben könnyen eshetett abba a hiszembe, hogy “nos, egy újabb év, amikor Autechre lemez nélkül maradtunk”. Ez, ha csak a pusztán a nagylemezek kiadási éveit nézzük, furcsa lehet, ugyanis jellemzően 2-3 évente mindig szokott érkezni egy Autechre nagylemez, és tulajdonképpen a 2024-es év az első, amikor már 4 év telt el a legutóbbi hivatalos nagylemez (és annak párja), a Sign és a Plus óta. Ezzel kapcsolatban kulcsinfók hangzottak el egy októberi Metal Magazine interjúban: ebből kiderül, hogy Sean és Rob egyfelől idejétmúltnak tartja a hagyományos albumformátumot (“if I create a track on my laptop while on a train, does that qualify as a studio album? (...) If I use my laptop on stage, does that still count as a studio record?”). Másfelől 2022 óta kifejezetten és kizárólag az élő fellépéseiken dolgoznak, semmi máson, elmondásaik alapján pedig boldogok ezzel a felállásal: a fellépéseket rögzítik, az általuk kiválasztottakat pedig feltolják az online store-jukba. Az első pont nem újdonság, a kiadványaik formátumával, hosszával és megjelenési formájával elég régóta játszanak: adtak már ki 150 perces EP-t (Quaristice.Quadrange.ep.ae), majd 2018-ban 4 x 2 órás etapokban, az NTS-en debütáltak albumot (NTS Sessions 1–4), amelyekhez képest meglepő is volt a 2020-as Sign & Plus albumok szerény 65 perce. A második pont viszont még sok keményvonalas Autechre hallgatót is erős szemöldökfelhúzásra késztethet. Ennek bővebb kitárgyalása sajnos meghaladja jelen cikk kereteit, a lényeg viszont, hogy ahogyan azt az interjúban is előrevetítették, a 2023. augusztus 11-én feltöltött 7 live set felvételekhez idén novemberben még hozzácsaptak 12-őt, melyek egyenként 60-90 perc hosszúságúak. Egyrészt tehát hurrá, kaptunk 12+ órányi Autechre anyagot (ez tehát az AE_2022 – album), amelyek minőségi, súlyos anyagok: komplexebbek, diverzebbek és dinamikusabbak mint a Sign, sőt, mivel nagy időt ölelnek fel (2022 júliusától 2024 májusáig), ezért az eseményről eseményről történő apró változásokat, dramaturgiai eltolódásokat is megfigyelhetjük (pl a Helsinkis felvételnél sokkal táncosabb a Barcelonai). Másfelől az is igaz, hogy nem markánsan különböző felvételekről van szó; ember legyen a talpán, aki ha véletlen újraindítja a telefonját az AE_2022 – hallgatása közepén, akkor egyből tudni fogja hogy most az “AE_TURIN_041122” 38. percénél járt, esetleg a "AE_BRUSSELS_040424" 57. percénél, neadjisten az "AE_KREMS_270424" 24 és feledik percénél.
Sega Bodega – Dennis (Ambient Tweets)
Az albumról írt kritikámban több helyen hangot adtam az általam giccsesnek tartott részek bizarr voltának, vagy hangsúlyossá vált dembow riddimek túlzó jelenlétének, de az a helyzet, hogy még ezekkel együtt is a Dennis az év egyik legerősebb lemeze annak megható, érzelmes, foszlányszerű vokáljaival, és masszív, basszusokkal teli témáival – a ‘Kepko’ c. számban például mindezt továbbá erősítik a sodró, magasra húzott cinek, később pedig a zakatoló, mélyebb szintik. Az album legfőbb erénye az éteri vokálok, a melankólia és a tempósabb elektronikus alapok vegyítése, illetve a különböző zsánerek (folk, acid, house) összeillesztése. Minimalista pillanatok, eltranszponált vallomások az elmúlásról és hipersebességű instrumentális sprintek.
Trent Reznor & Atticus Ross – Challengers OST (Milan)
Azt hiszem, van fogalmam egy-két elektronikus zenei zsánerről, viszont amihez egészen biztosan nem értek, az a house. Felismerem, hallom, és érteni vélem, de egyáltalán nem szólít meg, nem ragad magával, sőt, általában kifejezetten untat, ha hosszú, végeláthatatlan percekig csak megy és megy a negyedelőpontokon lerakott lábdobhangok közé helyezett, felütésszerű zárt cinek sokasága. Éppen ezért taglózott le idén áprilisban, amikor a moziszékben ülve nem csak egy szórakoztató, sportfilmnek álcázott romantikus huzavonát láthattam a Challengers-re beülve, hanem egy olyan house/techno hatásokkal teletűzdelt, masszívan elektronikus filmzenét is, amilyenhez nem sokszor volt eddig szerencsém. Külön meglepő, hogy mindezt a Nine Inch Nails alapemberének tartott Trent Reznor, és 2016 óta szintén NIN tag Atticus Ross hozta tető alá, akiknek, habár sok stílusban kipróbálták már magukat, pont a fentebb említett, népszerűbbnek ható tánczenékben igazából nincs nagy múltjuk. Ennek ellenére (vagy éppen ezért, ki tudja) nemcsak a filmet egészítik ki kiválóan a sokszor 145 BPM-et is elérő, zakatóló basszusok, hanem saját lábán is kiválóan megáll a Challengers OST.
Challengers OST a Milan Records oldalán
Bassvictim – Basspunk (KMIF)
Egyszer, valamikor 2022 őszén egy délkelet-londoni (peckhami) pinceklub egy félreeső szegletében Ike Clateman a következő sorokat írta fel az iPhone-ja Notes alkalmazásába (szabad fordítás):
smárolok a basszussal / benne vagyok a basszusban / kínzom a basszust / megkínoz a basszus / basszuskín / a basszus áldozata
Ezután felment, odalépett a kint ácsorgó Maria Manow-hoz, és azt mondta neki: “van kedved csinálni egy bass-house projektet, ahol én csinálom az alapokat, te pedig a vokálokat?”, Maria pedig azt felelte, “ja”. Ennek másnapján pedig elkészült az “Air On A G-String”, a többi pedig – a 2024-ben landolt teljes albummal együtt – történelem. Én mindezt egészen a jelen cikk írásának pillanatáig nem tudtam, ezen tudatlansággal együtt gondoltam egy fantasztikus anyagnak a Basspunk-ot, de a genezistörténet ismeretével csak még szebb lett minden. Egy tényleg headbangelhető, bulizható anyag a Basspunk, ami egyszerre slutty, cunty, sleazy és grimy. És hát ki gondolta volna, hogy Bach “Air auf der G-Saite” c. tétele egyaránt jelenthet “G-húrra írt áriát”, illetve azt, hogy “kilátszik a tangám”?
Lanark Artefax – Metallur (AD93)
5 évet kellett várni a glasgowi Lanark Artefax legújabb kiadványára, ami egy újabb kiváló mérföldkő az életműben. Kiemelhetném a fémes, hidegséget árasztó trekkek precíziós szaggatását vagy a szétszabdalt vokálsample-ök vibráló, földöntúli jellegét, de az ilyen kiadványok ébresztenek rá leginkább arra, hogy hiába van látszólag előtérben a technika és a szaktudás, valójában az egész mögött meghúzodik egy gyönyörűen, és következetesen végigvitt érzelemfolyam. A ‘Surface Light’ sistergései és sötét, elnyúlt hangképei a Fallen Angels (1995) meggörbült tereit juttatják eszembe; a ‘Metallur’ fehérzajba hajló szintijei SOPHIE ritmikáit; a ‘Meszthread’ félidős megtorpanása pedig akár egy önpusztító este során érkező arconcsapó momentum, úgy lepi el szomorúsággal a hallgató tudatát. Az album utolsó két száma pedig végleg elengedi a ritmusokat: a ‘Tris’ és az ‘At the Bay’ kietlen, nap nélküli, kopár tereket fest le, ahol már nem lehet mást tenni, mint szembenézni az elménk leghátsóbb szegletébe száműzött gondolataival.
James Shinra – Shinra Electro Company Vol1 (Self released)
Rövid, tömör, négyszámos EP 12 perc alatt előadva. Shinrától általában hosszabb és komolyabb hangvételű elektrókat lehet hallani, gondolva itt a műfaj egyik legerősebb anyagaként számon tartott Vital Heat albumra vagy akár az erősen Ligetire utaló ‘Gyorgy’ c. trekkjére; jelen EP-je viszont éppen ezért üdítő, mert egy tőle meglehetősen szokatlan attitűddel, de ugyanolyan profizmussal fut neki az elektro eszmerendszerének. Ami talán összeköti a négy trekit, az az, hogy minden számban lényegében egyetlen kiemelt motívum van, ami aztán főszereplőjévé válik az adott számnak. Ilyen a ‘Trippin’-ben az egyedileg, talán kézzel megrajzolt envelope által kontrollált filterrángatás; a “Champagne”-ben a bacchanáliákat megidéző lírai közbeékelés (“Champagne bottles poppin”); a kőegyszerűségű bassline a “Turn it up”-ban; illetve a komikum és zsenialitás határát súroló 808 kolomphang újragondolása a stílszerűen “Cowbell”-nek nevezett zárótételben.
Marsman – Italorator (Operator)
Zárásként pedig nem egy albumot, hanem egy mixsorozatot szeretnék ajánlani mint remek zenei dolgot, ami történt idén. Ez pedig a rotterdami Pinkman kiadó főnök, Marsman 2024. január 23-án elstartolt, kéthetente jelentkező sorozata az Operator rádión, az Italorator. Funky és dögös italószámok, synthwave-ek, horrordiszkó és electrofunk sok-sok órában, ha az ember egy kis upbeat hangulatra, neadjisten táncra vágyik. Marsman szavaival élve: a 80-as évek napos oldala kerül itt bemutatásra, rengeteg klasszikussal, de számos kortárs zenét is bemutatva. Marsman egyébként nem egyedül viszi a sorit, számos alkalommal hív meg más dj-ket is, ezen alkalmakkor pedig ő is és a vendég is játszik 1-1 órát. Az egyik személyes kedvencem a Belariás epizód, ahol Belaria mixe kifejezetten a női előadókra, azok generációkon átívelő hangjaira fókuszál, bemutatva 70-es, 80-as évekbeli, illetve kortárs előadókat is.
A teljes sorozat Soundcloud-on itt található.
PS: Ha esetleg valaki guilty pleasure-nak tartja az italót, annak ezúton üzenem: nem az.
Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.
Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.