Amikor befejezem, egyben meg is ölöm a munkámat – Esteban de la Torre interjú

Esteban de la Torre sokáig „túlárazott yuppie hülyeségnek” tartotta a moduláris szintiket, de aztán ezek határai között találta meg a saját hangját, legalábbis szólózenészként. A Kárpáti Judit Eszterrel közös, EJTECH nevű interdiszciplináris művészduója már komoly sikereket aratott, nemzetközi kiállításokkal, felkérésekkel többek között a DIOR-tól és a Blade Runner 2049 produkciótól. Forró és hideg médiáról, techno-organikus rendszerekről, a reklámfilmeknél kikötő tehetséges emberekről beszélgettünk vele. Az interjú apropója a UH Fest és a Shape+ rezidenciaprogramja volt, aminek keretében Kaincz Orsolyával és a cseh Ursula Sereghyvel dolgozott együtt több napon át; az eredményt április 23-án mutatták be a Lumen Kávézóban.

Az EJTECH részeként régóta dolgozol hangokkal, de csak nemrég kezdtél el szólózenészként, EccotVirgo néven fellépni. Miért?

Mindig szerettem a zenét és dolgoztam is vele, de sokáig nem éreztem magam annyira komfortosan egyetlen hangszerrel sem, hogy azzal szólóban fellépjek – egészen addig, amíg rá nem találtam a Eurorack moduláris szintire. Tini koromban egy zenekarban torzítottam a gitárt, később meg szerettem átjárni a barátaimhoz és scratchelni a lemezeikkel. Néha, amikor felléptek, meghívtak engem is, hogy bemutassam a scratch-tudásomat. Emellett kipróbáltam néhány érdekesnek tűnő dolgot, pl. samplereket, de igazán a Max/MSP volt az, amivel élvezetesnek találtam a munkát. Nagyon szeretem ezt a keretrendszert, ami kitűnően alkalmazható a művészetben, installációkban; de ahhoz, hogy szólózenészként zenéljek vele, túlságosan sok, szinte korlátlan lehetőségeket nyújt. Akkoriban egyáltalán nem érdekelt a Eurorack, túlárazott yuppie hülyeségnek tartottam. De aztán egy barátom rendszerére kellett vigyáznom, és egyből beleszerettem abba, hogy moduláris és őrülten sokszínű tud lenni, ugyanakkor mégis korlátos. A határai kirajzolnak egy olyan teret, amiben meg tudom találni magam, ahol már eléggé magabiztos vagyok, hogy azt mondjam, hogy „ez az én hangszerem, ez az én hangzásom”. Ez az, ami csak nemrég történt meg, úgyhogy ezért csak most kezdtem el fellépni.

Bár elvileg a sound art és a kísérleti zene elég közel áll egymáshoz, mégis gyakran úgy tűnik nekem, hogy két nagyon más, egymástól nagyrészt elkülönülő világról, buborékról van szó. Te is így látod?

Igen, abszolút. De hozzá kell tenni ehhez, hogy az EJTECH installációit mi a „forró médiához” soroljuk, a „hideg médiával” ellentétben, ami – mint egy festmény vagy egy szobor – már készen van, „megszilárdult”, aztán kiállították. A Moholy-Nagy Egyetemen animációt tanultam, ami úgy működik, hogy leülsz és dolgozol valamin mondjuk hat hónapig. Ennek a folyamatnak a végén gyakran úgy éreztem, hogy amikor befejezem, azzal egyben meg is ölöm a munkámat. Készen van, többé nem fog megváltozni, ahányszor lejátszod, mindig pont ugyanaz lesz. Nagyra értékelem, szeretem az ilyen műalkotásokat is, de nekem ez nem volt elég, olyasmit akartam csinálni, ami „élő” marad. Ezért mozdultam el a „forró média” és az interaktív művészet felé. Az EJTECH munkáit el kell indítani, kalibrálni kell; elektronok mozognak bennük, érzékenyek a környezetükre, félig-meddig érző dolgoknak is mondhatjuk őket. Persze az ilyesmit határozottan nehezebb volt bevinni az elismert galériákba, a képzőművészeti szcénába, főleg, hogy nem olyan könnyen eladható, mint mondjuk egy fotó. De amikor át tudtuk törni a bevett képzőművészet falát, azután beléptünk abba a „buborékba”, amiről beszéltél.

Olvastam, hogy az EJTECH-kel nem akartok megvásárolható tárgyakat, termékeket készíteni.

Tudom, hogy ez nagyon nyálasnak hangzik, de minket a művészet érdekel. Ezen belül sem az, hogy egy véglegesített műalkotást hozzunk létre, inkább az, hogy eszközöket készítsünk. Nagyon szeretem James Turrellt, aki skyspaces nevű műveiben gyakorlatilag olyan tereket hoz létre, amelyeknek a teteje nyitott, hogy látszódjon az égbolt. Tetszik ez a megközelítés, hogy eszközöket hozzunk létre, amiket valaki használhat, vagy amik elindítanak egy folyamatot valakiben. Az EJTECH-kel is pont ez a célunk, a termékek meg megbaszhatják. Én személyesen sem vagyok oda azért, hogy dolgokat vásároljak. Szeretek enni, ezen kívül a pénzem nagy részét szintikre költöm, de ezt leszámítva nem igazán szoktam semmit venni. Egy csomó tehetséges embert ismerek, akik a reklámfilmeknél kötnek ki. Értem, hogy a gazdaság elvileg ezt követeli meg tőlük, de szerintem sokkal jobb lenne, ha filmeket csinálnának és nem arra használnák a tehetségüket, hogy mit tudom én, gyógyszereket próbáljanak eladni embereknek, akiknek nincs rájuk szükségük.

Azon túl, hogy külön buborékokban működnek, látsz más különbséget is a sound art és a zenéd között?

Számomra a fő különbség az, hogy a sound art számára a hang építőanyag, olyasmi, mint más művészetekben a kerámia, márvány vagy olajfesték. A hangokat használva felépítesz egy élményt, egy konstrukciót. A zenében a művészi szándék sokkal inkább érzelmi jellegű. Másként megfogalmazva a zene számomra sokkal közelebb áll a tánchoz. Egy márványszobor egy szilárd, körbejárható tárgy, amit különféle szemszögekből szemlélhetsz; a táncot viszont egy adott pillanatban mindig csak egyetlen perspektívából láthatod. 

Az EJTECH installációi matematikusak, sok kalkulációra épülnek; rengeteg változót kell figyelembe venni, tesztelni, többször átfutni, változtatni, javítani. A zenében viszont egyszerűen csak el tudom engedni magam.

Azért az installációitokban is rengeteg véletlen elem van, például amikor a látogatók / résztvevők, vagy akár növények irányítják a hangokat.

Igen, de először létre kell hoznunk azt a rendszert, amiben ezek az események megtörténhetnek. Ezt nagyon szeretem egyébként a forró médiában, hogy az interakciókból születő események részei az alkotásnak. Az igaz, hogy van itt egyfajta párhuzam a moduláris szintetizátorokkal, amik szintén úgy működnek, hogy először összerakod a rendszeredet, és aztán tudsz vele dolgozni, de számomra ezek sokkal játékosabb megközelítést tesznek lehetővé.

Több zenédre a techno-organikus jelzőt használtad a Soundcloudon. Ez pontosan mit jelent?

Mondok egy példát. A The Visible Manifestation of Invisible Forces c. darabom a Trafó megrendelésére készült, Anca Benera és Arnold Estefán A természetalatti című kiállításához. A micélium, vagyis a gombák gyökérszerű, nem-hierarchikus módon növekvő része által küldött mikrofeszültségű jeleket használtam fel. A gombák ezekkel a jelekkel kommunikálnak, és ennek próbáltam meg hangot adni, nyelvszerűvé tenni. Írtam egy Max patchet, rezonáns szűrőt használtam, illetve szétterítettem a hangokat egy szélesebb frekvenciaspektrumon. Ez a rendszer techno-organikus abban az értelemben, hogy fedésbe hozza az eszközként használt technológiai megközelítést egy organizmus élő impulzusaival.

Hasonlóan működött a fellépésed a Kolorádó fesztiválon is.

Igen, ott az Árokban játszottam, és a helyszínnek árnyékot adó fák gyökereiből jöttek a mikrofeszültségű jelek. Az volt a nyersanyag, ami ezekben a fákban történt, de persze fogalmam sincs arról, hogy ezek mit jelentenek, hogy a fák „örülnek” vagy „szomorúak” – ezek amúgy is emberi fogalmak –, csak annyit tudtam, hogy ha a fa él, akkor változó mikrofeszültségű jeleket ad. Ezekkel irányítottam a hangmagasságot, vagyis ezekből alakult ki a dallam.

Hogy reagáltak erre az emberek? Egy kortárs galéria látogatói számíthatnak ilyesmire, de egy Kolorádó jellegű – ha nem is mainstream – nyári fesztiválon valószínűleg kevésbé.

Nem hiszem, hogy mindenki tudta, hogy pontosan mi is történik; nem akartam, hogy a koncert témáját is a techno-organikus megközelítés adja, inkább arra törekedtem, hogy az eredmény zeneszerű, élvezetes legyen. Aztán ha valaki tudta, mi van, vagy elolvasta az erről szóló ismertetőt, annak számára ez egy plusz réteget jelenthetett. Az emberek egyébként élvezték, még vissza is tapsoltak, mert nagyon nyugis zene volt. Nyár, függőágyak, és nagyon könnyed zene, feszes burkológörbékkel és extrém sok zengetéssel.

Az EJTECH-nek volt néhány nagyon komoly kollaborációja, a művészeti világon belül és azon kívül is a DIOR-ral vagy a Blade Runner 2049 filmmel. Zenészként is részt veszel kollaborációkban?

Még Mexikóban volt egy Dead Hands Cinema nevű projektem, amolyan kísérleti DJ-zés vizuállal, de az első igazi kollaborációm Barta Bencével (Noahstas) indult, Hum néven. Harsh noise sok feedbackkel. Eddig egyszer léptünk fel, nagyon élveztem. Volt a Shape rezidencia is Kaincz Orsolyával és Ursula Sereghyvel, de azt nem igazán nevezném kollaborációnak, inkább együtt zenéltünk néhány napig, aztán ennek lett az eredménye egy fellépés.

Gondolom, nagyon más volt, mint a művészeti kollaborációk.

Teljesen más. Az EJTECH-nek van már egyfajta profilja, megvan az a színvonal, standard, amit minden munkánknak el kell érnie – és ennek persze nagyon örülök. Ugyanakkor a zenében meg azt csinálok, amit akarok, kompromisszumok nélkül. Sokszor drone-t játszom, de van, hogy csak fura burkológörbékkel szórakozom. Ez a fajta szabadság nagyon kell nekem. A Shape rezidenciában is megvolt ez. Ursula egy nagyon dalalapú megközelítést hozott. Azt mondta például, hogy „játszom egy Justin Timberlake-es funkot, tudtok hozzá kapcsolódni?”, én meg: „persze, csináljuk”, és elindítottam a lábdobokat. Szóval csak jammeltünk, és a végén lett ebből 8-9 eléggé különböző szám, amiket egymás után játszottunk el.

Az interjú az UH Fest, a Shape+ és az MMN Mag együttműködésében jött létre.