A hangoknak történetük, vágyaik, hibáik, limitációik vannak – The Stanley Maneuver interjú

Molnár András, vagyis The Stanley Maneuver számos szerepben ismert a magyar zenei életben, annak több, egymással akár ritkán érintkező szegletében is. Elmondta, hogy mi köti össze ezeket, miért olyan kevés a megjelenése, és hogy hogyan éri el, hogy meglepje a saját zenéje. Az interjú apropóját az UH Fest és a Shape+ rezidenciaprogramja adta, aminek keretében Emcsivel és a tunéziai Rehab Hazguival dolgozott együtt több napon át; az eredményt április 1-én, a Budapest Jazz Clubban mutatták be.

Sokféle módon, szerepben kapcsolódsz a zenéhez. Milyen viszonyban vannak ezek egymással, hogyan hatnak egymásra?

Nagyjából egyszerre, a 2000-es évek közepén kezdődött mindegyik, vagyis az, hogy elkezdtem zenéről írni, DJ-zni, szervezni és saját zenét készíteni. Sőt, majdnem azt lehet mondani, hogy a tervszerű és kísérletező zenehallgatás és lemezgyűjtés szokása is ezzel egyidőben alakult ki. Nekem ezek igazából nem válnak el egymástól, ugyanazok az értékek, vezérfonalak mentén működik mindegyik, és szituációfüggő, hogy éppen hogyan öltenek ezek formát. A közösségben megélt zenei élmények átható ereje, az átfogó sokszínűség, a játékosság és az őszinteség fontossága, reflektálás az emberi valóságra és az én személyes valóságomra – ezek erős kapocsként kötik össze a tevékenységeimet. Több szerepben tevékenykedni párhuzamosan egy vezérfonal mentén azért kihívásokkal jár olykor, és az a benyomásom, hogy a külső szem számára ezek néha kioltják egymást, és a piac működésébe nem annyira illeszthető be ez a hozzáállás.

Összefoglalnád, hogy mi mindent csinálsz és csináltál?

A kezdetek kezdetén volt egy zenei blogom, az Urban Sounds, aztán elkezdtem külső szerzőként írni a Quart.hu-ra, majd a Teslawavot csináltam társszerkesztőként, íróként – azóta sajnos majdnem mind eltűnt az internet színéről. DJ-ként sok csapatnak voltam tagja, sokféle szituációban megfordultam. Az első a Bounce volt, ahol a 2010-es évek elején szerveztünk tánczenei eseményeket olyan nevekkel, mint Madteo, El-B, Samiyam vagy Huerco S; aztán a Mödanszié, ami a David Mancuso-féle Loft klub által inspirált nyitott házibuli volt. A Kimitrakban az volt a koncepció, hogy bármilyen zene beleférhet bármilyen szituációba. Szervezőként dolgoztam még a Kolorádó Fesztiválon a külföldi fellépők kurátori és booking munkáiban, itt nekem Ebo Taylor, Chino Amobi, Kurt Vile vagy a Les Filles de Illighadad voltak szakmai és személyes tekintetben is a fontosabb meghívottak. Hat évig csináltam Szabó Bálinttal az Electrify-t a Trafóban, ami egy kísérleti zenei sorozat volt olyan nevekkel, mint James Ferraro, Sun Araw vagy William Basinski; a Lärm techno klubban voltam night manager. Jelenleg pedig az Under500 összművészeti fesztivál zenei programját csinálom. A közelmúltban egy új sorozatot indítottam, a Folyékony másholt, ami egymástól különálló közösségek között igyekszik hidat képezni egy otthonos bulikörnyezetben a free jazztől a punkon át a leftfield tánczenéig. 

Zenészként mindig hasonló világban mozogtam, a kísérleti zene lélekkel teli, naiv területein kalandozva, a mágiát kergetve. A Rites alkotócsoport tagjaként játékmotorokat használtunk kísérleti VR-környezetek kialakítására, több évig dolgoztam a Hollow alkotócsoporttal, akik pedig multimédiás, összművészeti előadásokban gondolkodnak, legutóbb pedig Janky Mátéval (Alley Catss) kollaboráltunk az S+ duóban.

A Kitchen Budapestben is benne voltál, ha jól emlékszem.

Igen, a Rites véletlen bekerült ebbe a startup inkubátorba, ahol valamiért azt gondolták, hogy mi is startup vagyunk; aztán megpróbáltuk magunkat beleerőszakolni ebbe a piaci értelmezésbe.

Azzal együtt, hogy azt mondod, hogy nehezen piacosítható a hozzáállásod, azért a DJ-k között egy ideje már sokan mondják, hogy mindenféle zenéket játszanak, nem szorítják magukat stíluskorlátok közé.

Igen, ez nagyjából azzal egyidőben indulhatott, hogy elkezdtem DJ-zni. Egyébként az is változott, hogy már nem tudod egy fiatalról megmondani a ruhája alapján, hogy milyen zenét szeret, és ugyanaz az ember hallgathat Machine Gun Kelly-t vagy Groupert is, vagy akár mindkettőt… Úgyhogy maga a szerteágazó zenei érdeklődés szerencsére általános, de azért a tribalism sem halt ki.

Miért van ilyen kevés megjelenésed?

Részben azért, mert volt egy teljes, majdnem befejezett kiadványom, ami elveszett, amikor egy Küss Mich-fellépés után ellopták a laptopomat. Az elég fájdalmas volt, és azután egy-két évig kvázi dacból nem is csináltam zenét. A másik az, hogy minden zeném a korábbiakból táplálkozik, és így van egy olyan kontinuitás vagy feedback loop-szerű állapot, amiben nehéz határpontokat megszabni, azt mondani valamire, hogy ez az, amit kiadok, amit kinevezek mérföldkőnek. Ráadásul számomra a fizikai valóságban megtörténő események mindig jelentőségteljesebbek voltak, úgyhogy gyakran inkább ezekre fektetem a hangsúlyt. Ezzel szemben a szupersztrádán nagyon sok zene jön ki, nehéz figyelemhez jutni és nem feltétlen akarok hozzájárulni ahhoz, hogy még nagyobb legyen a zaj. Meg hát biztosan benne vannak az önértékelési problémák is, hogy soha nem látom elég jónak, amit csináltam, vagy legalábbis azt gondolom, hogy a következő majd még jobb lesz. Általában egyébként ez igaz is, csak így a mérföldkövek megőrzés nélkül maradnak. Mindenesetre évek óta vágyom rá, hogy így vagy úgy, de feloldjam ezt a dilemmát, és rögzítsek zenéket kiadvány formában is, úgyhogy biztosan megváltozik ez hamarosan, de nincs miért sietni. 

A fellépéseid, amiket hallottam, illetve a Soundcloudon hallható élő felvételek meglehetősen mások, mint a néhány kiadott stúdiófelvételed. Az előbbiek általában egymásba alakuló témákból épülnek fel, az utóbbiak viszont jóval statikusabbak, lassabban változnak.

Az elmúlt négy évben lett egyre inkább jellemző, hogy a zenéim és a fellépéseim is improvizatív eszközökre, újrakombinálható elemek rendszerére épülnek. Most ezekben gondolkozom, és ez egy kicsit ellentétes világ a megkomponált zenével szemben. Nehezemre esik visszatérni ahhoz, hogy mondjuk az utolsó csilingelés frekvenciájának a beállításait kigyúrjam, sokkal jobban érdekel az, hogy mi tud megszületni egy improvizációban. A megkomponált zenékhez amúgy sem vagyok technikailag eléggé képzett ember, azt hiszem; mindig sokkal jobban érdekelt a kifejezőerő vagy a gondolatiság, hogy valamilyen fokú reflektáltságot, őszinteséget hogyan lehet belevinni a zenébe. Meg hát a technikai tökéletlenségnek is erős kifejezőereje tud lenni, ha tudatosan használják. Szóval az improvizáció mostanra kényelmesebb lett számomra. Olyan zenéket próbálok csinálni, ahol a hangoknak, hangeseményeknek történetük, vágyaik, hibáik, limitációik vannak – mintha élőlények lennének. Reagálnak, hatnak egymásra, tudnak egymással kommunikálni és rekombinálhatóak. Mostanában az fog meg leginkább, hogy ebből milyen dinamikát lehet kialakítani. Ebből lesznek ezek a folyamatszerű zenék. Ez visszamutat arra is, hogy sokkal nehezebb egy ilyen zenét prezentálni, mint amikor van egy album, rajta valahány szám, ezeket meghallgathatod külön-külön is, eldöntheted, hogy melyik a kedvenced stb.

Még a Teslawavon volt egy rovatod, amiben 15 percnél hosszabb számok szerepeltek. Mi az, amit csak egy 15 perces számban lehet megcsinálni?

A zene egyik legkülönlegesebb tulajdonsága szerintem az időbenisége, hogy időt kell rászánni, hogy az ember befogadja, és időben fejti ki a hatását is. Egy 15 perces szám eleve több időt, több figyelmet, tehát nagyobb elköteleződést követel a hallgatótól, ami olyanfajta ambició a jelen környezetben, amivel én zenészként és hallgatóként is nagyon tudok azonosulni. Illetve vannak olyan komplex hatások, amit tényleg csak ennyi idő felhasználásával lehet elérni; nagyobb képeket lehet festeni, belefér akár három-négy cikkcakk is, vagy mondjuk az, hogy látszólag percekig nem történik semmi, aztán pedig igen, de a megelőző rész miatt már más hatást vált ki. Nagyon szeretem és inspirálónak tartom például a hetvenes évekbeli diszkózenéket, amik a soul és a funk mellett intenzíven keveredtek a latin zenével, rockkal, de a house vagy akár a techno előszelét is lehetett bennük érezni, new wave-es, szimfonikus hatásokat stb. A 12” single 1976-os megszületésével ott hirtelen létrejött egy formátum, amiben volt tíz vagy akár tizenöt perc is arra, hogy mondjuk olyan alapvető eszközzel, mint a dinamikával, a hangerővel kifejezőeszközként játsszanak; ez a terjedelem engedte, hogy sokkal komplexebben gondolkodjanak a hangszerek térbeli elhelyezéséről és mozgatásáról, dalszerkezetről stb. Mindez persze nem kizárólag hossz kérdése, de egy hosszú szám mögött azért általában hasonló ambíciók húzódnak, illetve törvényszerűen nagyvonalúan kezeli az időt is, és nem a maximum impact a fő célja, ami számomra szintén egy nagyon értékes ellenkulturális törekvés.

Technikailag mit jelent az, hogy hangszereket csinálsz?

Legtöbbször Ableton Live-ban dolgozok, sok Max4Live eszközt használva. Viszonylag új és nagyon izgalmas fejlemény a zenekészítésben, hogy a Max/MSP-n keresztül gyakorlatilag bárki programozhat Abletonban használható eszközöket. Ezeket gyakran a puszta elhivatottság szüli meg, de ha egy kisebb cégről van szó, akkor is jóval kisebb bekerülési költséggel számolhatnak, mint a nagy hangszergyártók, ami sokkal vadabb, furcsább funkciók megszületését is lehetővé teszi. Úgyhogy az Ableton és a Max/MSP partnersége lényegében elhozta a hangszerdizájn demokratizálódását, szóval szárnyal a képzelet. Én ezeket az eszközöket kombinálom, illetve igyekszem készíteni is ilyeneket, majd szabályok meghatározásával rendszereket építek belőlük, aztán úgy mappelem ezt a kontrollereimre, hogy minél kevesebb interakcióval minél összetettebb változásokat tudjak elérni ezen a rendszeren. Így lesz belőlük hangszer.

Mennyire kontrollálod azt, hogy mi történik?

Szeretem, ha meglepnek a hangszereim, úgyhogy bele van kódolva ezekbe az eszközökbe az, hogy ne mindig tudjam pontosan, hogy mi fog történni. Például ha szintetizátort használok, akkor gyakran úgy készítem el a hangszínt, hogy oktávoktól függően teljesen más testet öltsön. De ha reagálni akarok helyzetekre egy koncert közben, akkor ugyanennyire fontos, hogy legyen lehetőségem tudatos ráhatásra, ne az legyen, hogy csak magától szól valami gép.

Az PTE MK elektronikus zenei médiaművészet szakon is tanulsz. Ez hogyan jött?

Amikor elindult a szak, rögtön nagyon szimpatikus volt nekem, de akkor másik egyetemre jártam, később pedig nem fért bele az időmbe egy újabb nappali képzés. A korona alatt viszont kellett valami, ami kimozdít, így jött az, hogy megpróbálom az induló levelező szakot. Ez is egy lehetőség, ahol új impulzusokat szívhatok magamba.

Táncelőadásokhoz is elkezdtél zenéket írni, és más kollaborációid is vannak, voltak. Miért fontosak ezek neked?

Egyrészt fontos inspirációforrást jelent, amikor más szakterületről érkező, de hasonló értékeket képviselő emberekkel működöm együtt. Másrészt emberi kapcsolatokra mindenkinek szüksége van, és az alkotófolyamatot ugyanúgy nagyon jó élmény megosztani másokkal, mint bármi mást. Szólózenésznek lenni néha nagyon magányos dolog tud lenni, és egyébként sem hiszek abban a művészideálban, hogy jó az, ha az ember csak abban van elveszve, hogy neki milyen jó ötletei és gondolatai vannak, és azokat amolyan Messiás-öntudattal megy és megvalósítja. Ugyanezért fontos számomra, hogy párhuzamosan több zenei szcénában is részt vállaljak, hogy összekössek világokat vagy hogy sokféle kontextusban tudjak fellépni. Például amikor egy játékmotor logikájának keretei között kellett másokkal hangban gondolkodni, az egy olyan új logika alapú megközelítést jelentett, amit fel tudtam használni később. A Shape-rezidencia megint más volt. Öt nap állt rendelkezésünkre, hogy létrehozzunk valamit Emcsivel és Rehab Hazguival együtt, akikkel előtte nem is ismertük egymást. Nagyon intenzív együtt töltött idő volt, ami adrenalinsokként tud hatni az alkotásra. Egy másik dolog, ami miatt szerintem fontosak az alkotásban az együttműködések, azt Lolina, egy zenész, akit nagyra tartok, tök jól megfogalmazta egyszer: megakadályozzák, hogy az ember az alkotást egyéni érdemeként élje meg. Szeretek úgy tekinteni az alkotásra, hogy öntudattal és cselekvőképességgel felruházott közvetítők benne az emberek.

Fotó: Fodor Csilla

Az interjú az UH Fest, a Shape+ és az MMN Mag együttműködésében jött létre.